Ez nem az én zászlóm – ült le állítólag a helyére egy tavalyi ünnepségen José Luís Rodríguez Zapatero, amikor az amerikai lobogó vonult el előtte. Megválasztott spanyol kormányfőként pedig még tovább megy, egyenesen hátat akar fordítani az Egyesült Államoknak, amikor a spanyol katonák kivonását tervezi Irakból. Amit a szélesedő atlanti árok túlpartján különbékére tett próbálkozásnak értelmeznek a terrorellenes háborúban, az Európában sokak szemében az amerikai neokonzervatív külpolitikára, szuperhatalmi arroganciára adott önérzetes válasz. 
LAMBERT GÁBOR, a Figyelő főszerkesztő-helyettese
FOGYATKOZÓ NYOLCAK. Zapatero ennyiben tehát, ha úgy tetszik, a korszellemet jeleníti meg. Az alapok, amelyek Rumsfeld amerikai védelmi miniszter „új Európa-régi Európa” elméletét építette, megrendülni látszanak. A washingtoni politika mellett tavaly kiálló „nyolcak” közül a levélírókat koordináló Aznar már távozott, Berlusconi az unió „problémás embere”, Olaszországban a háborúellenes tábor egyébként is egyre hangosabb. A dán Rasmussen otthoni népszerűsége és EU-elnökként felépített tekintélye drámai mértékben olvadt el: ha ma tartanák a jövő novemberben esedékesek választásokat, akkor veszítene. A magyar vezetés egyensúlyozgató szlogenjének („Több Európát, de nem kevesebb Amerikát”) ma már inkább az első felére fekteti a hangsúlyt. A csehek hasonló cipőben járnak, s még látványosabb a fordulat a kormányválsággal küszködő, az iraki újjáépítéshez és az amerikai vízummentességhez fűzött reményeiben egyaránt csalódni kénytelen Lengyelországban. Kwasniewski elnök utólag kissé izzadságszagúan magyarázott elszólása (miszerint Irak ügyében megtéveszthették) jelzi, hogy Varsó sem olyan erős bástyája többé az „új Európának”! A kérdésben azóta is inkább semlegesnek tűnő Portugália mellett lényegében csupán az odahaza ugyancsak ostromolt Tony Blair maradt meg a nyolcakból Bushnak.
A politikai mozgások tehát a közvélemény hangulatát tükrözik, mint azt a marylandi Pew Research Center nemzetközi felmérése tanúsítja. A nyugati szövetségesek körében meg nem értés vagy egyenesen elutasítás övezi a Bush-kormány politikáját. Ráadásul Európa és Amerika ellentétei nemcsak a nemzetközi politikából fakadnak, de a gazdaságpolitikák növekvő különbségeiből, a szociálpolitikák eltéréseiből, a kereskedelempolitikák versengéseiből is. Az unió vezetői az adott helyzetben mandátumot kaphatnak arra, hogy a jelenleginél erőteljesebb hatalmi ellensúlyt próbáljanak teremteni az Egyesült Államokkal szemben. Kérdés, hogy a föderalizmus hívei tudnak-e élni ezzel.
Senki sem gondolhatja azonban komolyan, hogy a jelenlegi amerikai politikával szembeni érzelmi megnyilvánulásokból a terrorizmussal szembeni engedékenység következne. A spanyol választásokat és az európai közhangulatot elemző első csalódott amerikai kommentárok most persze figyelmen kívül hagyják, hogy az iraki háborúval éppen az a baj: mind a mai napig nem sikerült bizonyítható összefüggést teremteni Szaddam Huszein és a terrorizmus elleni harc között. Ráadásul a megnyertnek hirdetett háborút követően a távozni készülő Amerika tisztázatlan viszonyokat hagy maga után Irakban, s még inkább a közel-keleti térség egészében. Mindaddig pedig, ameddig az Egyesült Államok a választási kampányába burkolódzik, lényegi változás nem is várható, s nagy kérdés, amennyiben Bush marad az elnök, képes lesz-e változtatni az elmúlt négy év egyoldalú döntési mechanizmusain.
PACIFISTA HANGULAT. A Washington Post azt jósolja ugyan, hogy az Európán úrrá levő pacifista hangulat éppen az ilyen unilaterialista hajlamokat erősíti fel, bárki legyen az elnök – ám az afganisztáni és az iraki tapasztalatokból is az következik, hogy Amerika csak a háborúkat tudja egyedül megnyerni, a békéket már nem. A nemzetközi terror, a szélsőséges iszlám fenyegetések új hulláma pedig ismét felerősítheti az egymásra utaltság tudatát az Atlanti-óceán két partja között. Ehhez azonban Európa részéről olyan egyeztetett külpolitika kellene, amely már eleve megnehezíti Washington számára, hogy kétoldalú alapon próbáljon szelektálni a szövetségesei között. Annál is inkább, mivel a veszélyeztetettség érzetét Madrid után az Egyesült Államok már nem sajátíthatja ki, azaz a terrorizmusra adandó válasz kizárólagos jogát sem tarthatja fenn magának sokáig.
