Jean-Claude Trichet. Fenntartható konvergenciát és stabilitást sürget az ECB elnök.
Pihenésre nincs idő a „koppenhágai út” végén, hiszen vár Maastricht! – emlékeztette közép-európai kollégáit Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank (ECB) elnöke a minap Párizsban, a régi és leendő EU-tagok jegybankelnökei számára megrendezett eurószemináriumon. E szavaival Trichet arra utalt, hogy az 1993-ban a dán fővárosban elindított, majd 2002-ben ugyanott „befejezettnek nyilvánított” uniós csatlakozás nem lezárt folyamat, hiszen a közös pénz bevezetése még csak ezután következik. A kihívás pedig egyáltalán nem lebecsülendő. Elvégre az új EU-tagoknak nem csupán az eurócsatlakozás maastrichti kritériumainak kell – szigorú monetáris és fiskális keretek közé szorított gazdaságpolitikát folytatva – megfelelniük, az sem árt, ha gyors felzárkózást, reálkonvergenciát is fel tudnak mutatni a következő néhány évben. Hiszen a tizek csak így lesznek képesek zökkenőmentesen integrálódni a Gazdasági és Pénzügyi Unióba (EMU).
SZAKADÉK. A felzárkózás üteme pedig lassú. Ezt látva az európai jegybank hivatalnokai – elismerve az elmúlt évtized óriási eredményeit – nem győzik hangsúlyozni, hogy a leendő tagok gazdasági teljesítménye még mindig messze elmarad a jelenlegi tizenötökétől. E gazdasági szakadék érzékeltetésére a leggyakrabban citált összevetés azt mutatja, hogy míg a tíz új tagállam a kibővülő unió népességének 20 százalékát adja majd, az európai GDP-ből mindössze 5 százaléknyi lesz a részesedé-sük. Ráadásul bár a gazdasági szerkezetbeli és a jövedelmi különbségek hivatalosan nem akadályai az EMU-taggá válásnak, azt az ECB is rendre aláhúzza, hogy a reálkonvergencia előmozdítása a gazdasági kohézió és a pénzügyi sokkhatások elkerülése érdekében egyaránt kívánatos.
Uniós részről persze azt is elismerik, hogy a térség országait monetáris szempontból sem lehet homogén blokként kezelni. Szlovénia például már most maga mögött hagyja az EMU-tag Görögországot, mi több, nominális konvergenciamutatói is ragyogóak. Euró-stratégiáját Ljubljana ennek megfelelően is alakította ki – 2007-es csatlakozással számolva. Ezzel szemben visegrádi partnereink jóval kevésbé ambiciózusak, amit egyrészt az üzleti ciklusok eltérései, a lassúbb felzárkózás és gazdasági szerkezet-váltás, másrészt a nominális kritériumok teljesítését gátló költségvetési megfontolások indokolnak. Persze közülük sem mindenki gondolkozik egyformán. Míg Szlovákia hivatalosan már 2008-ban vállalná az eurótagságot, Csehország akár 2009-2010-ig is kitolná a belépést.
VARSÓ ÉS BUDAPEST. Lengyelország helyzete sok szempontból analóg a miénkkel, ami részben annak tudható be, hogy fölöttébb hasonló a két ország árfolyam-politikája, de még inkább annak, hogy a gazdasági szerkezetet és üzleti ciklusokat éppen e két csatlakozó esetében sikerült mára a leginkább harmonizálni az unióéval. Varsó és Budapest kezdeti gyors EMU-csatlakozási ambíciói azonban szintén kitolódtak, miután gondok adódtak a kritériumok teljesítésével. A költségvetési hiány leszorítása, illetve az államadósság felduzzadásának kezelése miatt Lengyelország legkorábban 2008-2009-ben vállalkozna az euró bevezetésére, és ugyanez lehet a reális időpontja a magyar csatlakozásnak is.
A balti államok sorában monetáris politikai szakértők elsősorban Észtország konvergencia-mutatóit dicsérik, aláhúzva egyúttal azt is, hogy árfolyam-politikai szempontból a balti hármak által alkalmazott valutatanács-rendszer biztosítja a leginkább a zökkenőmentes belépést az euró előszobájának tartott ERM II árfolyam-mechanizmusba. 
„Fenntartható konvergencia és stabilitás” – adta meg a jelszót az új tagoknak Trichet. Azaz az unió részéről szó sincs sürgetésről, sőt, inkább arra szeretnék rávenni a csatlakozókat, hogy a konvergencia ne könyvelési „bűvészmutatványok”, hanem gazdaságilag megalapozott teljesítmény eredménye legyen. Következésképpen a nyugodt, higgadt felkészülést tartják kívánatosnak. Az egyébként semleges pozíciót elfoglaló uniós jegybank részéről ez persze érthető, hiszen ma nem annyira az EMU kibővítése, mint inkább annak stabilizálása a prioritás. Nem véletlen, hogy az ECB elnöke a régi tagországok felé is megengedett magának néhány megjegyzést a stabilitás szorgalmazása jegyében: Trichet a tizenötök kormányai részéről is szigorú fiskális politikát sürgetett. „Az ECB nem tartja elfogadhatónak a stabilitási és növekedési paktum módosítását” – üzent Párizsból az egykor Maastrichtban meghatározott költségvetési deficithatárt többször is átlépő jelenlegi tagállamoknak. Majd a nyomaték kedvéért hozzátette: a fiskális kritériumok betartását nem csak az újonnan csatlakozók esetében ellenőrzik majd szigorúan, hanem a régiekkel szemben is érvényben maradnak, mint a stabilitásának előfeltételei.
Az Európai Unió történetének legnagyobb létszámú bővítése előtt áll, ami monetáris szempontból is sürgető kérdéseket vet fel mindkét oldalon. Az uniós csatlakozással a Központi Bankok Európai Rendszerének tagjává váló tizeknek definiálniuk kell euró-csatlakozási stratégiájukat, az ahhoz vezető konvergencia-utat, valamint az utóbbi eszközéül szolgáló gazdaságpolitikát. Attól függően, hogy milyen gyorsan képesek felkészülni az EMU-tagságra, az új tagállamok nyereséget vagy veszteséget egyaránt elkönyvelhetnek, hiszen mind a túl gyors, mind a halogatott belépés veszélyeket rejt magában. „Óvatosságra intjük az új belépőket, de ez nem időhúzásra való biztatás” – teszi érthetővé a problémát a Figyelő kérdésére Christian Thimann, az ECB csatlakozásért felelős igazgatóságának vezetője. Thimann szerint minden egyes országnak reális gazdaságpolitikai célkitűzésként kell megfogalmaznia az eurócsatlakozást, ami nemcsak a nominális mutatók teljesítését, hanem a reálgazdaság integrálódását is feltételezi.
