Rózsás arcával és angyali tekintetével Andrej Melnyicsenko rettentően fiatalnak tűnik ahhoz, hogy az egyik főszereplője legyen Oroszország kapitalista forradalma következő felvonásának. Pedig már komoly eredmények állnak mögötte: a moszkvai MDM Group az ő vezérlete alatt nőtte ki magát egy évi 3 milliárd dollár forgalmú, a vegyianyag-gyártással, szénbányászattal és csővezeték-üzemeltetéssel foglalkozó vállalattá. S egy olyan országban, ahol a piacgazdaság csupán alig egy évtizede létezik, a kerubi külső mögött farkas rejtőzhet. “Harmincéves, és a világot akarja” – mondja Melnyicsenkóról az orosz születésű, de amerikai állampolgár Len Blavatnik, aki a maga 45 esztendejével már az idősek közé tartozik az oroszországi üzleti világ nagyjai között.
Annak tagjai mellesleg árgus szemekkel figyelik Melnyicsenko minden lépését. Az ifjú titán legújabb nagy húzásával nem valamely hagyományos ágazatokban akar hódítani, nem az olaj- vagy a fémiparban igyekszik ő is pozíciókat szerezni. A mezőgazdaságot vette célba, amely egykor Oroszország nagyságának alapja volt. Az orosz agrárszektor robbanásszerű fellendülés előtt áll, miután egy nemrég elfogadott törvény lehetővé teszi a termőföldek magánkézbe adását. Már meg is kezdődött a tülekedés az egykori szovjet termelőszövetkezetek legjobb földjeinek birtoklásáért. Ha néhány társaság képes lesz modern mezőgazdasági technikákat meghonosítani ezeken az óriási területeken, hihetetlenül megnőhet a terméshozam.
Az alumíniumkirályKevés ember tudott olyan rövid idő alatt olyan magasra emelkedni, mint Oleg Deripaszka. Öt éve még szinte ismeretlen regionális üzleti báróként állt a negyedik legnagyobb orosz alumíniumkohó, a Szajanszk Aljuminyij élén, ahova a londoni Trans-World Group nevezte ki. Ma, alig 34 évesen, vezérigazgatója és társtulajdonosa az évi 4 milliárd dollár árbevételű Ruszkij Aljuminyijnek (RusAl), amely immár messze a legnagyobb szereplő az egykor brutális belharcok jellemezte ágazatban. Az orosz alumíniumtermelés 70 százalékát ellenőrző RusAlt világviszonylatban is csak az amerikai Alcoa múlja fölül méretben. Deripaszkának monopóliuma van emellett az orosz buszgyártásban is, továbbá övé az ország második legnagyobb autógyára, a Gorkovszkij Avtomobilnyij Zavod (GAZ).
Riválisai gyakran panaszolják, hogy Deripaszkának túl harciasak a módszerei. Válasza erre mindössze ennyi: “Ilyen az üzlet.” Szerinte csak két dolog van, ami miatt tartani kell tőle. Az egyik borotvaéles esze, a másik pedig matematikai tudása, amelyre a moszkvai állami egyetem kvantummechanika szakán tett szert. Elméjének köszönhet azonban egy alapvető felismerést is: az orosz gazdasági fejlődés mostani stádiumában nem lehet nagy pénzt csinálni domináns piaci pozíció nélkül.
Üzletfilozófiája eddig bevált. Ő és partnerei 1997-ben megszerezték a Szajanszk ellenőrzését, oly módon, hogy új részvények kibocsátásával kisebbségi pozícióba szorították a Trans-Worldöt. Két évvel később meghatározó érdekeltséget vásárolt az ukrajnai Nyikolajevben található timföldgyárban, amely az oroszországi alumíniumgyártás fő nyersanyagforrása volt. Kevéssel ezután elkezdte visszatartani a szállításokat, szorult helyzetbe hozva ezzel Roman Abramovicsot, aki 2000-ben a Trans-World kivásárlásával a legnagyobb orosz alumíniumbáróvá vált. Abramovics végül kénytelen volt engedni, és így jött létre az ő és Deripaszka érdekeltségeinek egyesítésével a RusAl. “Az előtt a választás előtt állt, hogy vagy beszünteti a termelést, vagy egyezségre jut velünk” – idézi föl Deripaszka, aki most a fejletlen orosz timföldiparban keres új zsákmányokat.
Gazdasági nézetei miatt gyakran összetűzésbe kerül Vlagyimir Putyin államfő szabadpiaci elkötelezettségű csapatával. Élesen ellenzi például Oroszország belépését a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO). Több mint egy éve lobbizik ugyanis, hogy a kormány emelje meg a használt autók importvámját, mely intézkedés nagyban növelné autógyára túlélési esélyeit, viszont késleltetné vagy akár lehetetlenné is tenné a WTO-csatlakozást.
Deripaszkának számos további ötlete is van az orosz gazdaságpolitika javítására, megvalósításuk azonban akadályokba ütközhet. Mindenekelőtt sok ellenséget szerzett magának az elsőrendű ipari érdekeltségek agresszív felvásárlásával. Mihail Zsiviljo korábbi alumíniumbáró 3 milliárd dolláros pert indított ellene, amiért állítólag csalás, zsarolás és halálos fenyegetések révén szerezte meg tőle egy szibériai kohó ellenőrzését. Deripaszka tagadja a vádakat.
Tudatában van ugyanakkor annak, hogy üzletemberi imázsa nem a legfényesebb. Igyekszik is javítani: arra készül, hogy a RusAl kimutatásait hozzáigazítsák az Egyesült Államokban érvényes általánosan elfogadott számviteli elvekhez, ezenkívül tanfolyamokat végez a London School of Economicson, hogy hitelesebben vehessen részt az orosz gazdasági vitákban. Az még a jövő kérdése, hogy sikerül-e ily módon feledtetnie kétes hírnevét, amelyet az egyik leggyilkosabb orosz iparág csúcsára feltörve vívott ki magának.
KÖNNYŰ PÉNZ. Melnyicsenko tehát fogta magát, s csendben 220 millió dollárt invesztált a legjobb orosz műtrágyagyárakba. Arra számít, hogy az új tulajdonosoknak rengeteg műtrágyára lesz szükségük, ha fel akarják éleszteni a földeket, amelyek trágyázottsági szintje mindössze egytizede az Európában szokásosnak. Az MDM műtrágya-üzletágának nyereségrátája jelenleg 20 százalék, és emelkedőben van. Elmaradhatatlan Philip Morris cigarettájával a kezében Melnyicsenko erre hanyagul csak ennyit mond: “Viszonylag könnyű pénz.”
Melnyicsenko, Blavatnik és még jó néhány mogul – újak és régiek egyaránt – egy ideje azzal vannak elfoglalva, hogy kivegyék a részüket az orosz gazdaság fellendülésének következő szakaszából. Kezd áramlani a pénz korábban figyelmen kívül hagyott területekre, így a mezőgazdaságba, a földgáziparba, az áramtermelésbe, a vasúti szállításba és a pénzügyi szolgáltatásokba. A befektetések még korai stádiumban vannak. De politikai intelligenciájukra és üzleti ügyességükre támaszkodva az orosz milliárdosok jól meg tudják választani, hova irányítsák tőkéjüket. S ha sikerül nagyobb szeleteket kihasítaniuk maguknak az újonnan szabaddá váló piacokból, erős lesz a késztetés, hogy vagyonuk jelentős részét Oroszországban fektessék be, semmint svájci villákra költsék, netán ciprusi bankszámlákon őrizzék.
Ez a mostani már a harmadik nagy játszma a Szovjetunió megszűnése óta. Az elsőben, amely még 1991 előtt kezdődött, kommunista vállalatvezetők közvetlenül a minisztériumoktól szereztek meg maguknak olyan óriáscégeket, mint a Gazprom vagy a Lukoil. A vagyon egy részét saját zsebre eladták, és hatalmas összegeket loptak ki az országból. A második felvonásban – a kilencvenes évek közepén – egyes jó kormánykapcsolatokkal rendelkező üzletemberek olaj- és fémipari vállalatokhoz jutottak hozzá kétes tisztaságú privatizációs tendereken.
VÁLTOTTAK. Ezután valami meglepő történt. A nyertesek közül az okosabbak nem sajnáltak befektetni olaj- és fémipari érdekeltségeikbe, hogy ezáltal javítsák a termelékenységet, és néhány esetben a részvényesi jogokra is tekintettel voltak. Az oligarchák persze aligha lettek angyalok. Ám a legitimitás irányába tett lépéseikkel többen is még nagyobb gazdagságra és hatalomra tettek szert, annak ellenére, hogy a múltban korántsem a törvények tiszteletben tartásáról voltak híresek. Mihail Hodorkovszkij, a Jukosz olajtársaság ellentmondásos személyiségű vezérigazgatója például már 7 milliárd dolláros vagyont mondhat a magáénak, mert a nyugati befektetők eléggé hisznek neki és számainak ahhoz, hogy felnyomják a cég árfolyamát.
A harmadik fázis pedig most következik. Miután az olajüzlet felosztása nagyjából befejeződött, a figyelem ezúttal a gazdaság még megreformálatlan területeire, és az ott rejlő, nyugati mércével mérve olcsó vagyonelemekre irányul. Vlagyimir Putyin elnök és kormánya nemcsak a mezőgazdaságot alakítja át a termőföldek magántulajdonba adásával, de meg akarja szüntetni a monopóliumokat a gáziparban, a közüzemi szolgáltatásokban, a vasúti közlekedésben és a bankszektorban is, sőt arra készül, hogy magáncégekre bízza az állami nyugdíjalapok kezelését. Az üzleti mágnások készen állnak arra, hogy befektessenek ezeken a területeken, invesztícióikat pedig meglévő olajipari és egyéb érdekeltségeik bőséges készpénzbevételeiből kívánják finanszírozni.
POLITIKAI KAPCSOLATOK. A most a figyelem középpontjába kerülő szektorok együttesen az évi 300 milliárd dolláros orosz GDP mintegy 30 százalékát adják. Ekkora tét mellett nem meglepő, hogy a szerencsevadászok igyekeznek kihasználni kapcsolataikat a még alig megkezdődött reformok “irányban tartása” végett. “A politikai befolyás továbbra is nagyon lényeges” – mondja Mihail Fridman olajbáró, a moszkvai Alfa Group 38 éves elnöke, aki a gázipar és a kereskedelmi banki szolgáltatások terén igyekszik megvetni a lábát.
Új üzleti lehetőségek akadnak bőségesen. Korábban csak egyetlen biztos módja kínálkozott a pénzcsinálásnak: nyersanyagokat kellett eladni külföldön dollárért vagy valamely európai fizetőeszközért, aztán a bevételt elhelyezni egy offshore bankban. Az orosz belső gazdaság túlságosan beteg volt, hogysem érdemes lett volna foglalkozni vele.
VISSZATÉR A TŐKE. Ma viszont, négy évvel az országot csaknem romba döntő pénzügyi válság után, s a Putyin elnök alatt szemmel láthatóan megerősödött politikai stabilitás közepette, az oroszok kezdik biztonságban érezni magukat. Bár a moszkvai részvénytőzsdén újabban nagyot esett néhány társaság árfolyama, az index az év eleje óta 27 százalékot emelkedett. Az infláció 17 százalék, ami az egy évtizeddel ezelőtti háromszámjegyű rátához képest alacsonynak mondható. Ha egy cég kizárólag rubelben üzletel, tulajdonosának akkor sem kell attól tartania, hogy nyereségét elviszi a hiperinfláció vagy egy pénzügyi krach. A legitim, jól tőkésített és transzparensen működő vállalatok a Jukoszhoz hasonlóan globális szereplőkké válhatnak. Peter Westin, a moszkvai Aton Capital Group brókercég közgazdásza úgy véli: “Az oroszok kezdenek bízni Oroszországban. Jön vissza a pénz.” Kétmilliárd dollárral – a teljes összeg 15 százalékával – tavaly az a Ciprus volt az országba irányuló külföldi befektetések első számú forrása, amely éveken át az orosz offshore alapok legfőbb menedékének számított.
A még kiaknázatlan új lehetőségek persze továbbra is erősen csábítja arra az oligarchákat, hogy az érvényesülés érdekében kiskirályok módjára viselkedjenek. Putyin igyekszik ellenőrzése alatt tartani a dolgokat, szemben elődjével, Borisz Jelcinnel, aki nem tudott úrrá lenni a helyzeten. A vezető üzletemberekkel folytatott magánjellegű megbeszéléseken nem győzi hangsúlyozni: folytassák csak az új területeken a pénzcsinálást, de hagyjanak fel a megvesztegetéssel és a korrupció más formáival. “A játékszabályok ma sokkal tisztábbak” – mondja Vlagyimir Potanyin, a kilencvenes években lebonyolított, rosszemlékű “részvényért hitelt” program szellemi atyja, aki akkor szinte ingyen jutott ellenőrző tulajdonhányadhoz a világ legnagyobb nikkelgyárában, a Norilszk Nyikkelben. A 41 éves Potanyin most az élelmiszer-feldolgozásban, a mezőgazdaságban és a médiában akarja tovább gyarapítani vagyonát.
Putyin számára nem elég, ha a privatizáció következő szakaszában megfékezi a korrupciót. Az oligarchák monopol-törekvéseinek is gátat kell szabnia. Az oroszországi monopóliumellenes szabályozás rendkívül gyenge, és könnyen előfordulhat, hogy az üzleti élet leggátlástalanabb szereplői a maximális nyereség elérése céljából megpróbálják majd kisajátítani maguknak a vasúti szállítást és az árampiacot. Megítélésük szerint ugyanis az orosz gazdaság még túlságosan bizonytalan, semhogy másképp cselekedhetnének. “Ha nincs erős piaci pozíciónk, veszítünk” – szögezi le a mindössze 34 esztendős Oleg Deripaszka, aki partnerével az orosz alumíniumtermelés 70 százalékát ellenőrzi.
Ez a “kisajátítós” gondolkodásmód magyarázza, hogy az orosz mágnások közül csak kevesen próbálkoznak csúcstechnológiai projektekkel, jóllehet az ilyen vállalkozásokhoz rendelkezésre állna nagy számú jól képzett szakember. “A csúcstechnológiában a legfontosabb vagyon az agy. Az emberek egyik percről a másikra odébbállhatnak például az Egyesült Államokba, miután egy orosz befektető nagy pénzeket áldozott képzésükre” – mutat rá Oleg Kiszeljov moszkvai fémipari mogul. Vállalata, a Metalloinvest ezért inkább 320 ezer hektár termőföldet vásárol Közép-Oroszországban. Az anyaföld ugyanis biztosan nem megy sehova.
GAZPROMRA VÁRVA. Az új játszma egyik legcsábítóbb nyereménytárgya a földgázkitermelés és -szállítás. A középpontban természetesen a Gazprom áll, amely a teljes orosz kitermelés 90 százalékát adja, továbbá a vezetékhálózat üzemeltetésére is monopoljoga van. A kormány azt tervezi, hogy rövidesen megnyitja a 38 százalékban állami tulajdonú Gazprom vezetékeit más vállalatok, elsősorban a gázkitermeléssel is foglalkozó olajtársaságok előtt. Ezáltal a földgázipari tevékenység az eddiginél sokkal nyereségesebbé válik, hiszen a Gazprom vezetékei révén a cégeknek módjuk nyílik arra, hogy bárhová szállítsanak Oroszországba, vagy akár európai exportra.
A Jukosz éppen ezért váltott hiperaktivitásra a gázüzletben. Az év elején 121 millió dollárért megszerezte a csődbe jutott Roszpan 100 százalékát, mely cég 550 milliárd köbméteres földgázkészlete 9 milliárd dollárt ér. A felvásárlás után heves harc bontakozott ki az újsütetű tulajdonos és a Tyumen Oil között, amely törvénytelennek nevezte az akvizíció módját. A Jukosz később eladta a Roszpan 44 százalékát a Tyumennek, ám ezzel a történetnek még nincs vége. Hodorkovszkij akár magára a Gazpromra is szemet vethet. “Tételezzünk fel egy olyan forgatókönyvet, amely szerint a Gazprom csődbe megy” – mondja ördögi vigyorral az arcán. Ez történhet például akkor, ha a hitelezők egyszer csak megtagadják a refinanszírozást a súlyosan eladósodott Gazpromtól. Ilyen helyzetben ragyogó alkalom nyílna a készpénzben dúskáló olajtársaságok számára a vállalat kivásárlására, méghozzá logikusan azzal a feltétellel, hogy megkapják a legjobb földgázlelőhelyeket. Igaz, a Gazprom egyik szóvivője szerint a csőddel kapcsolatos spekuláció merő “fantáziálás”.
Verseny 90 milliárdértÚj tulajdonosokra várnak a gazdaság jelentős szektorai, amelyek a 300 milliárd dolláros orosz GDP-nek mintegy harmadát adják.
FÖLDGÁZIPAR: 8%
A súlyosan eladósodott Gazprom csődbe mehet, ami lehetőséget adna az olajbáróknak, hogy megkaparintsák a monopolhelyzetben lévő társaságot. De ha megússza is a fizetésképtelenséget, a független gáztermelők hozzá fognak férni vezetékhálózatához. Oroszország a világ bizonyított földgázkészleteinek 32 százalékával rendelkezik, a teljes kitermelésen belül azonban csak 22 százalék a részesedése.
VASÚT: 8% A korruptságáról ismert vasúti minisztérium privatizációra készül. Az iparmágnások pályaudvarokat, javítóüzemeket és más létesítményeket vásárolnak. Miután a közúti szállítást nehezíti az utak rossz minősége, a vízi útvonalak pedig telente befagynak, a vasút mindig is nagy üzlet lesz.
MEZŐGAZDASÁG: 7% A termőföldek magánkézbe adását engedélyező törvény elfogadása nyomán az oligarchák birtokokat, gabonasilókat, műtrágyagyárakat és élelmiszer-feldolgozó üzemeket vásárolnak. Ha az exporttervek nem is válnak be, a belföldi termelők valószínűleg visszaszereznek maguknak egy jókora szeletet az évi 50 milliárd dolláros élelmiszerimportból.
PÉNZÜGYI SZEKTOR: 4% A kormány tervei szerint megszűnik a monopolisztikus Szberbank kizárólagos joga arra, hogy államilag garantált betétbiztosítást nyújtson. Egy új törvény kötelezővé teszi a személyautók gépjármű-biztosítását, 2004-től pedig a nyugdíjreform nyomán lehetővé válik, hogy magántulajdonú pénzügyi cégek kezeljék az állami nyugdíjalapokat.
VILLAMOSIPAR: 2,5% Az iparmágnások már idejekorán próbálják befolyásolni az áramtermelésben és -szolgáltatásban monopóliumot élvező Egyesített Energiarendszerek (JESZ) átalakítását. Anatolij Csubajsz, a JESZ elnöke szabad árampiacot akar megvalósítani Oroszországban.
AGRÁRJÁTSZMA. Ám az oligarchák nem csupán a gázmezőkre szeretnék kivetni a hálójukat. Oroszországban 406 millió hektár termőföld van, tizenháromszor annyi, mint Franciaországban, ráadásul az árak igen alacsonyak. A Kiszeljov-féle Metalloinvest hektáronként mindössze 30 dollárért vett földeket Közép-Oroszországban. Kiszeljov – a moszkvai acél- és ötvözetintézet volt professzora, aki most a TVS tévétársaság igazgatósági elnökeként és az orosz agrárlobbi vezetőjeként kiváló kapcsolatokat tart fenn a Kremllel – azt jósolja, hogy néhány éven belül a hektáronkénti ár felmegy 1000 dollárra. De az agrártermékek belföldi értékesítése önmagában is óriási növekedési potenciált rejt. Az orosz élelmiszerpiac értéke jelenleg évi 70 milliárd dollár, s ebből 50 milliárdot tesz ki az import, elsősorban a gabona, a hús és a tejtermékek behozatala. “El tudja képzelni, mit jelentene, ha az oroszok megszereznék ennek a piacnak a felét?” – kérdi Kiszeljov.
Az agrárjátszmába más vállalatok is beszállnak, köztük a Potanyin vezette moszkvai Interrosz, amely 100 millió dollárt invesztál új holdingcégébe, az Agroszba. Persze a látványos nyereségekhez az kell, hogy az új orosz földbirtokos osztály hajlandó legyen áldozni a modern gazdálkodási technikákra. Emellett drágának és politikailag bonyolultnak ígérkezik az a folyamat, hogy a kis termelőszövetkezeteket termelékeny nagyvállalatokká egyesítsék. A befektetők felkészülhetnek arra, hogy a legjobb földekért felárat kell fizetniük a helyi kommunista pártvezetőknek és a kormányzóknak, akik a területeket ellenőrzik.
Igor Potapenko, a moszkvai Razguljaj Ukrrosz agrárcég elnöke éppen ezért más úton próbálkozik: gabonasilókat, malmokat, cukorfinomítókat és húsfeldolgozókat vásárol és létesít. Ily módon elkerüli a földtulajdonlással járó bonyodalmakat, ugyanakkor okkal számíthat arra, hogy a gazdaságok termelékenységének javulása esetén ezek az üzemek tetemes nyereséget hoznak majd. Az évi 435 millió dolláros árbevételű Razguljaj eddig 20 gabonasilót vett, egyenként 1,5-2,0 millió dollárért, és még további tízre akar szert tenni. A jó kormánykapcsolatok itt sem ártanak: a vállalat fő vásárlói közt megtalálható a védelmi, illetve a belügyminisztérium.
Az orosz áramszektorba szintén olcsón bevásárolhatják magukat az érdeklődők. A moszkvai Prosperity Capital Management befektetési társaság becslése szerint az áramtermelő kapacitáshoz kilowattóránként 50 ezer dollárért lehet hozzájutni, ami csupán nyolcada a lengyelországi vagy németországi árnak. Az erőműveket és az elosztó hálózatot ma nagyrészt az 53 százalékban állami tulajdonú Egyesített Energiarendszerek (JESZ) birtokolja, amelynek monopolhelyzetét a kormány meg akarja szüntetni.
ROHAM AZ ERŐMŰVEKÉRT. Az erre vonatkozó tervek elakadtak ugyan a parlament alsóházában – az ellenzők attól félnek, hogy a fogyasztói tarifák ugrásszerűen megnőnek -, ám ez nem riasztja el az oligarchákat. A sort ezúttal is a Jukosz vezeti, amely több regionális erőműben szerzett komoly részesedést. Deripaszka, Blavatnik, valamint Viktor Vekszelberg moszkvai iparmágnás ugyancsak beszálltak helyi erőművekbe, hogy így biztosítsák az áramot nagy energiaigényű alumíniumgyáraik számára. A megvásárolt érdekeltségekkel kedvező pozícióban vannak még akkor is, ha július közepén Putyin nyomására a JESZ – az újabb kaotikus vagyonlenyúlást megakadályozandó – a Duma előtt lévő jogszabály elfogadásáig felfüggesztette a helyi erőművek tulajdonosi szerkezetének átalakítását.
A JESZ irányítása modellértékűnek tekinthető, legalábbis a szintén monopolvállalat vasúttársaságéhoz képest, amely a közismerten korrupt vasúti minisztérium alá tartozik. A tárca maga is elismeri, hogy az évi 3,2 milliárd dolláros beruházási program nem elegendő a 84 ezer kilométeres vasúthálózat korszerűsítéséhez. Blavatnik és Vekszelberg ennek ellenére látnak fantáziát a befektetésben. Arra számítanak, hogy a kormány által tervezett – igaz, fölöttébb szövevényesnek ígérkező – privatizáció nyomán egy évi 20 milliárd dolláros ágazat alakul ki, amely a nyersanyagtermelés erősödésével a növekvő szállítási szükségletek miatt fellendülésre van ítélve. A Blavatnik vezette Szibirszko-Uralszkij Aljuminyij holding már meg is kezdte az előkészületeket a vagongyártáshoz.
Az oligarchák nyomulása a vasúthoz hasonlóan a bankszektorban is az állami monopólium megszüntetésétől függ. Ennek megtörténtében bízik Fridman, az Alfa Group elnöke. A csoporthoz tartozó Alfa Bank az orosz rubelbetéteknek ma mindössze 2,3 százalékával rendelkezik. A piacot a jegybank tulajdonában lévő Szberbank uralja 72 százalékos részesedéssel, amit annak köszönhet, hogy kizárólagos joggal nyújt államilag garantált betétbiztosítást. Ám Putyin még márciusban lemondásra kényszerítette Viktor Gerascsenko jegybankelnököt, a reform egyik fő ellenzőjét. Azóta a központi banknál már dolgoznak azon a változtatáson, hogy az összes megfelelően felügyelt bank kínálhasson betétbiztosítást. “Nem telik bele öt év, és a Szberbank piaci részesedése 40 százalékra csökken” – jósolja Oleg Vjugin, a jegybank elnökhelyettese.
VESZIK A BANKOT. A lehetőséget megszimatolva Fridman 50 millió dollárt invesztál egy új fiókhálózatba, amelyet a Deutsche Bank németországi leányvállalata, a Bank 24 mintájára képzel el. A hálózat a növekvő orosz középosztályt fogja megcélozni – elsősorban Moszkvában -, kölcsönöket, hitelkártyákat és internetes szolgáltatásokat kínálva ügyfeleinek.
Melnyicsenko MDM Bankja más utat választott. Tucatnyinál több regionális bankot vásárol fel, köztük néhány olyat, amely az állami nyugdíjszámlák vezetésére szakosodott. A cél az, hogy a kellő szakértelem megszerzése – és az állami nyugdíjpénztárral való kapcsolatok kiépítése – révén az MDM nyerő helyzetbe kerüljön 2004-re, amikor végre kiírják majd a magáncégeknek szóló pályázatot az állami nyugdíjalapok kezelésére. A teljes összeg két év múlva 4,5 milliárd dollár lesz, 2007-re pedig előreláthatólag már 20 milliárd dollárra nő.
Nemkülönben vonzó a biztosítási szektor. Az élet- és egyéb biztosításokra fizetett díjak ma az orosz GDP-nek csupán 1,5 százalékát teszik ki, szemben néhány fejlett ország 10 százalékos arányával. Ruben K. Vardanjan, a moszkvai Trojka Dialog brókercég 34 éves elnöke “óriási potenciált” lát ezen a területen. Igyekszik ki is használni: 40 millió dollárért 49 százalékos tulajdonrészt szerzett a szovjet időszak monopolhelyzetű biztosítótársaságában, a Roszgoszsztrahban, amelynek egyúttal általános igazgatója is lett.
Számítógépek nélküli irodáival és alulképzett értékesítési munkatársaival a Roszgoszsztrah nem tűnik éppen főnyereménynek. Rendelkezik azonban egy 2 ezer fiókból álló országos hálózattal. Vardanjan szerint az erősödő stabilitás láttán az oroszok közül egyre többen kötnek életbiztosítást – márpedig a legnagyobb nyereség ezen a szolgáltatáson van -, emellett egy új törvény kötelezővé teszi a személyautók biztosítását. “Az elkövetkező 15 esztendőben az életbiztosítási piac előreláthatólag évi 44 százalékkal bővül, más biztosítási termékek esetében pedig 15 százalékos lesz a növekedés” – prognosztizálja Ilan Rubin, a moszkvai United Financial Group brókercég elemzője.
MONOPOLY. A mogulok természetesen nagyot bukhatnak, ha az orosz gazdaságban ismét bekövetkezik egy olyasfajta krízis, amilyen az 1998-as volt. Ezenkívül – mint azt maga Melnyicsenko is elismeri – a hatóságok előbb vagy utóbb érvényt fognak szerezni a monopóliumellenes törvényeknek. Méghozzá talán inkább előbb, mint utóbb. A monopóliumellenes politikáért felelős miniszter, Ilja Juzsanov azt ígéri, hogy “aktívabban fognak vizsgálódni” az egyes szektorokon belül domináns helyzetben lévő üzletembereknél, köztük Melnyicsenkónál is, akinek bányáiból az orosz erőművekben használt speciális szénfajta 70 százaléka kerül ki.
Mindezzel együtt a szerencsevadászok előtt változatlanul nagy lehetőségek állnak, mégpedig éppen azért, mert Oroszországról továbbra is a kiszámíthatatlanság jut szinte mindenkinek először az eszébe. Ha nem létezne ez az óvatosság, az orosz tőkeelemek biztosan nem volnának annyira olcsók. “Az ellenőrzött káosz a legjobb környezet ahhoz, hogy nagy pénzeket lehessen csinálni” – vallja Hodorkovszkij. A környezet egyelőre adott, Oroszország ifjú tőkései pedig új és új trófeákra vágynak.
