Új vezetők a Postabanknál – Indul a bolt

Mostanra maroknyian is alig maradtak az évekkel ezelőtti Postabank közgyűléseken az egész Vígszínházat megtöltő kisrészvényesekből. Az azóta távozott és büntetőeljárás alá is vont elnök-vezérigazgató, Princz Gábor mellett egykoron egy emberként kiálló befektetők azonban a múlt heti közgyűlésen maradékukban is megosztottabbak voltak, mint valaha. A vezetőségváltó rendkívüli részvényesi találkozón legalább annyiféle véleményt hangoztattak gyér felszólalásaikban a pénzintézet jövőjéről, mint amennyit a politikában és a közvéleményben is lehet hallani a hányatott sorsú bankkal kapcsolatban. Volt, aki “nagy jövőt” jósolt az önálló Postabanknak, mások a Postával összeboronálandó intézmény állami tulajdonban tartását, esetleges tőzsdei bevezetését szorgalmazták, megint mások a gyors privatizáció vagy épp a megszüntetés mellett kardoskodtak.

FIGYELMEZTETÉS. Az összesen 25 szavazatot képviselő fél tucatnyi ember persze már erőtlen volt az immár szinte 100 százalékban a pénzintézetet birtokló, több mint 4 milliárdnyi voksot mozgató, mindent eldöntő főtulajdonos, az állami Magyar Posta Rt. döntéseivel szemben. Legfeljebb arra figyelmeztettek: nemzeti konszenzus aligha várható a bank jövőbeni sorsával kapcsolatban, s csupán a politika lesz képes egyértelmű utat kijelölni számára.

A Magyar Posta egyelőre – a bank jövőjét meghatározó kormánydöntés híján – az új vezetők kiválasztásával jelezte: előbb vagy utóbb eladásra hirdeti meg a pénzintézetet. A szavazógombot nyomogató Posta-elnök, Csáki György a közgyűlés után arról beszélt, hogy a társaság stratégiáját – és ezzel együtt a Postabank jövőjével kapcsolatos elképzeléseit – csak október 31-ig kell a kormány elé terjeszteni, vagyis “papíron” továbbra is a pénzintézet tartós postai tulajdonlására és a postahivatali hálózattal való szorosabb együttműködés kialakítására törekednek. Arra is utalt azonban, hogy a valóságban már csak az utóbbi számít “élő” célkitűzésnek. “Azt tartjuk szem előtt, hogy az új kormány szerint hosszabb távon semmi sem indokolja egy lakossági bank állami tulajdonban tartását” – mondta, de szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a sikeres privatizációnak fontos eleme lehet a Postával való együttműködés. Pál Árpád újdonsült vezérigazgató pedig ehhez azt tette hozzá, hogy egyelőre éppen ezért kerülik az eladás, értékesítés, privatizáció kifejezéseket.

A közgyűlésen elfogadott személyi döntések és az új vezetők első nyilatkozatai azonban aligha hagynak kétséget a szándékok felől. A magánosítást támogató szakemberek megjelenése az igazgatóságban és a politika vigyázó szeme a felügyelőbizottságban egyaránt azt jelzi: a privatizációnak legfeljebb az időpontja kérdéses.

SZAKMAI MENEDZSMENT. Elnöknek például a Postabank állami tulajdonlását korábban számos nyilatkozatában ellenző Király Júliát választották, aki a Nemzetközi Bankárképző Központ igazgatójaként 1995-96-ban a Magyar Hitelbank igazgatóságában vett részt bankprivatizációs előkészületekben, majd 1999-2000-ben a K&H Bank testületében a magánosítás “utómunkálataiban”. Pál Árpád vezérigazgató pedig korábban befektetési bankárként – előbb a Bankár Kft., majd a Croesus-csoport egyik vezetőjeként – vált ismertté. A magánosítás előszelének tűnik az is, hogy a tulajdonos régi igazgatósági tagok közül csak kettőt, a felügyelőbizottságiakból pedig hármat tartott meg. Ez utóbbi testület vezetését a “politikai korrektség” jegyében várhatóan a szocialistákhoz közeli Altus Rt.-től a kormányváltás után a Budapest Airport elnöki székébe ülő Apró Piroska látja majd el, aki a Horn-kormányban a miniszterelnök kabinetfőnöke volt.

Habár az új vezetők nyilatkozataikban azt hangsúlyozzák, hogy semmi sem sürgeti a Postabankkal kapcsolatos privatizációs döntés elhamarkodott meghozatalát, a piacon a bankért ácsingózó befektetők nagyon is jól tudják: az idő a politikának is számít, és mindez gyors döntést vetít előre.

A nyílt pályázat kétségkívül időigényes, az állam azonban mégis kénytelen lesz ezt az értékesítési módot alkalmazni, ha nem kívánja magát az előző kabinet által már megismert csapdába belemanőverezni. Az Orbán-kormány ugyanis tavaly éppen azért került “harapófogóba” és volt kénytelen lefújni a privatizációt, mert a kizárólagosan az OTP Bankkal megkezdett tárgyalások végén kevésnek találta a pénzintézet által kínált, 30 milliárd forintnál alacsonyabb vételárat. Ráadásul most a várható nagy érdeklődésre való tekintettel több fordulóra kell berendezkedni: az Erste Bank, a Budapest Bank és az OTP Bank határozottan érdeklődik az ügylet iránt, a CIB, a Raiffeisen és az Allianz-csoport potenciális jelölt, de különböző, a magyar lakossági piacon még nem jelenlévő bankcsoportok bejelentkezése is várható.

HOSSZÚ MENET. Csáki György, a Posta elnöke egyébként nem hagyott kétséget afelől, hogy ha lesz döntés, akkor a tranzakciót a privatizációs törvény előírásait és határidőit betartva bonyolítják le, ami legalább egyéves procedúrát jelez. Mindez – politikusi aggyal számolva, az ellenzéki támadásokat elkerülendő, egyúttal a következő parlamenti választási időponttól biztos távolságot tartva – ez azt jelenti, hogy a tranzakció ideális időpontja legkésőbb 2003 vége.

Ugyancsak gyors döntést igényel a Postabank üzleti helyzete is. Habár az adatok alátámasztják az új vezetők kijelentéseit, nevezetesen, hogy most már átlátható, komoly értéket képviselő és helyenként nyereséges bankról van szó, amelyben “csontvázak” előbukkanása nem várható, a jövő kilátásai nem egyértelműek. A pénzintézet mérlegfőösszege ugyanis stagnál, habár a lakossági üzletág erősödik. A jövedelmezőség csak lassan javul, de az éles hazai versenyben a piaci részesedés további bővítéséhez és komolyabb nyereség eléréséhez jelentős fejlesztésekre volna szükség, főleg a postahivatalok és a bankok közötti együttműködést megteremtő informatikai területen. Ezek a beruházások azonban egyre késlekednek, az utóbbi hónapokban éppen a politikai változások, a postai stratégia bizonytalansága akasztotta meg a folyamatot, ami számokban is kimutatható piaci térvesztésben nyilvánult meg. Nem véletlenül fogalmazott úgy a Figyelőnek az egyik esetleges érdeklődő, hogy “amennyiben év végéig nem döntenek a privatizáció mellett, akkor ismét lejtőre kerülhet a Postabank”. Lehet tehát, hogy az állami tulajdonos is úgy ítéli majd meg: többet kap a bankért akkor, ha a jelentősebb fejlesztések előtt adja el, s azokat az új tulajdonosra hagyja, mintha tovább húzza az időt. A Magyar Posta vezetői egyébként lehetségesnek tartották, hogy a társaság úgy értékesíti a bankot, hogy 10-25 százalékos részesedést megtart magának.

MENNYIT ÉR? Az esetleges vételárat latolgató becslések egyelőre tág határok között, a 30-50 milliárd forintos sávokban mozognak. Abban persze mindenki egyetért, hogy a bank a legkevesebbet a jelentős fiókhálózattal bíró OTP-nek ér meg, amely leginkább csupán egyik ellenlábas “felfalásának” költségeit kalkulálja bele a tranzakcióba, vagy azt a legkisebb árat, amiért még elhalászhatja egy másik konkurense elől. A licit értéke magasabb lehet a piaci részesedésüket egyéb módszerekkel csak lassan növelni képes versenytársak, vagy a magyar lakossági piacon megjelenni kívánó csoportok számára, amelyeknek gyakorlatilag ez lenne az utolsó lehetőségük a “nagybevásárlásra”.