Szemét – ítélkeznek háromévente az amerikai cégek információtechnológiai illetékesei az elavulttá vált számítógépparkról. Az effajta halálos verdikt kimondása jókora felelősséget ró a cégvezetés számára, ugyanis az Egyesült Államokban a vállalatokat törvény kötelezi a veszélyes anyagokat (ólom, higany, kadmium) tartalmazó leselejtezett berendezések szabályszerű elhelyezésére. Ebben azonban ott segítséget nyújtanak a számítógépgyártók, ezek ugyanis az észak-amerikai kontinensen aktívan kiveszik részüket az elektronikai hulladékkezelésből. Magyarországon viszont sajnos senki sem kezeli szemétként a számítógépeket. Pedig a Hulladék Munkaszövetség (Humusz) adatai szerint itthon évente 70 ezer tonna elektronikus eszköz válik szemétté, amelynek egy része veszélyes hulladék, ráadásul a számítógépek rohamosan csökkenő elavulási ideje miatt e mennyiség évi 10-20 százalékos növekedésével kell számolni.
Az Egyesült Államokban a Fujitsu-Siemens az ottani szigorodó környezetvédelmi előírásoknak megfelelően bontóüzemeket létesít, a Dell-féle Exchange program a cserét irányozza elő, és a cég jótékony célú adományozással is csökkenti begyűjtött gépparkját, az IBM pedig 30 dolláros kezelési költség felszámítása mellett márkától függetlenül átveszi az “ócskavasat”.
Nálunk nem ilyen egyértelmű a helyzet. Itthon egyáltalán nem létezik az e-szemét szakszerű elhelyezéséről rendelkező törvény, s általános hulladéktörvényünk is csupán röviden, a fokozottan veszélyes hulladékok kategóriájában említi meg az elektronikus szemét okozta ártalmakat. A megfelelő törvény hiánya azzal magyarázható, hogy a probléma viszonylag új keletű, és még a magyarországi számítógép-penetráció is alacsony.
A hazai szabályzás hiányosságainál azonban nagyobb baj, hogy az Európai Unió is csupán javaslattal rendelkezik az efféle hulladék kezeléséről. A dokumentum indítványozza, hogy a kidobott gépeket a gyártók hasznosítsák újra, az alkatrészeket forgassák vissza; az erre alkalmatlan alkatrészekből pedig távolítsák el a veszélyesnek minősülő anyagokat. “Ezzel a termék veszélyesből egyszerű hulladékká változik, aminek kevésbé bonyolult a tárolása” – mutat rá Nagy Tamás, a Humusz programvezetője. Szerinte egyelőre külföldön is megoldhatatlan probléma az egyes alkatrészek alapos vizsgálata, amely során meg kell állapítani, melyik mikor készült, illetve van-e benne mérgező anyag.
Az e-hulladék kezeléséről itthon csupán miniszteri rendelet szól. Ezért nálunk ma még nem büntetik azokat, akik egy óvatlan pillanatban például egy konténerben “felejtik” számítógépparkjukat. A Humusz szerint a felhasználó akkor járna el helyesen, ha vásárláskor katalogizálná a gépeket, amortizáció után jegyzőkönyvezné a keletkezett szemetet, azután hulladékudvarba szállítaná, illetve mindezt jelentené a környezetvédelmi hatóságnak. Ez a legritkább esetben történik meg.
Példaértékű kezdeményezések azért Magyarországon is akadnak. Ilyen a Hewlett-Packard akciója is, a Take back, amely ugyan nem PC-kre, hanem a tintasugaras és a lézernyomtatók kellékanyagainak visszavételére korlátozódik, de legalább működik. Sőt, a cselekedetért bónusz pont is jár, amely a cégnél értékes ajándékokra váltható be. A VH Metal Kft. nemcsak perifériákat, hanem mindenféle IT hulladékot bevesz. Varga Sándor, a cég igazgatója ötven vállalati és néhány magánszemélyből álló ügyfélkörről számolt be lapunknak. Kuncsaftjai évente 500 tonna elektronikus hulladékot szállítanak a cég telephelyére, amiért kilogrammonként maximum 2 ezer forintot fizet a VH Metal. Itt a halálra ítélt berendezéseket kézzel bontják és válogatják, különös figyelemmel az integrált áramkörök aranytartalmára, amit a cég partnere, a Poliden AG Svédországban próbál meg kinyerni a termékekből. Bár sokan foglalkoznak vele, e modern kori alkímia nem túl jövedelmező: 1-2 gramm arany kinyeréséhez tonnányi mennyiség szükséges a nyomtatott áramkörökből.
Az elektronikai hulladékok környezetterhelésének csökkentése akkor valósulhatna meg igazán, ha a cégek nemcsak a paragrafusok fenyegetése miatt, hanem saját, jól felfogott üzleti érdekükben is foglalkoznának a szemét elhelyezésével. Nagy Tamás szerint használható megoldás lenne, ha a vevő a vásárlásnál a termék árán kívül letéti díjat is fizetne, mely összeget a használat végén, a leadott hulladékért kapna vissza. Eredményre vezethet az újrafeldolgozási forgalmi adó (ufa) is, amely nem költségvetési bevételként, hanem hulladékgazdálkodási forrásként szolgálna: az adott termék elhasználódott darabjainak környezetkímélő elhelyezéséhez teremtene fedezetet. Mindezen ötletek azonban egyelőre csak javaslatok egy leendő törvényhez; ma még talán az is elégséges megoldás volna, ha a vállalatok iskoláknak adományoznák számítógépeiket, vagy a dolgozók körében értékesítve oldanák meg az IT-hulladék elhelyezésének problémáját.
