A parlamentarizmus kereteit feszegető magyar jobboldal és a választásokat megnyerő balközép számára egyaránt megszívlelendő tanulságokat hozott a francia parlamenti választások vasárnapi első menete. A második menetre, amely véglegesíti majd a Bourbon Palotába – a parlamentbe – kerülő pártok pontos arányait, csak június 16-án, most vasárnap kerül sor. Az alapkérdés azonban már az első menetben eldőlt. A jobbközép egységesen lépett fel. Létrehoztak egy UMP jelzésű szervezetet, a rövidítés az “unió az elnöki többségért” francia kifejezést takarja. Mint a név is mutatja, az UMP sebtében alakult meg, a Chirac által vezetett neogaulle-ista RPR, a hagyományos jobboldal valaha Giscard d’Estaing által vezetett második pártjának (UDF) valamint egy kicsiny liberális középpártnak az együttműködésével. Nem lehet tudni, hogy ez a hirtelen “összerántott” egységfront meddig tart. A lényeg az, hogy csaknem 35 százalékot kapott, amivel kényelmesen megszerezheti az abszolút parlamenti többséget jelentő 289 mandátumot.
A baloldalon a szocialista párt (PS) megrendítő sokkhatás terhével indult. Az elnökválasztáson a szocialistákat szorította harmadik helyre a Le Pen vezette francia neofasizmus. Ezért mondott le Jospin miniszterelnök, a párt vezetője. Így a PS gyakorlatilag ismert vezető nélkül jelent meg az arénában. Ezt figyelembe véve igen jól szerepelt. Mintegy 26 százalékot kapott, s az ország második legnagyobb pártja lett. A választások első menetének legfeltűnőbb eseménye Le Pen szélsőjobb pártjának (Nemzeti Front) súlyos veresége: alig 11 százalékot szerzett.
NEMZETI OLDAL OTT ÉS ITT. A tanulságok nyilvánvalóak. A francia jobbközép – szemben a magyarral – a szélsőjobb fenyegető előretörése láttán az elnökválasztás két menete között balra nyitott. Olyannyira, hogy – nem úgy mint nálunk – a jobb- és balközép tömegei közösen tüntettek a szélsőjobb elszigetelése érdekében. Az eredmény: a hagyományos jobboldal választási győzelme, a szélsőjobb veresége. Franciaországban a bal- és jobbközép vált a “nemzeti oldal” két legfontosabb összetevőjévé. (Bár ezt a szóösszetételt ott senki nem használta, mivel a “nemzetellenesség” abszurd fogalma a francia polgár számára nem létezik.)
Ha a két magatartás közötti különbséget a magyar jobbközép érdekeinek oldaláról vizsgáljuk, nem tagadható, hogy a mi választásunk két menete között a volt kormánypárt szélsőjobbra nyitott és balra zárt. Nálunk a “nemzeti oldal” a “magyar Chirac” és a “magyar Le Pen” szövetségét jelentette, s az eredmény a magyar baloldal kormányra kerülése lett. A balra nyitás a francia jobbközép számára választási sikert hozott; a magyar jobbközépnek a szélsőjobbra nyitás választási kudarcot.
DE GAULLE-I SZELLEMBEN. Visszatérve a franciaországi események következményeihez, a leglényegesebb az, hogy véget ér az úgynevezett “cohabitation”, az együttélés korszaka, amikor a rendkívül erős francia elnöki pozíció viselője és a miniszterelnök más párthoz tartozik. Hosszú idő óta most először valósul meg De Gaulle tábornok 1958-as alkotmányának eredeti célkitűzése: hogy az Elysée palota és a Matignon palota lakója, az elnök és a kormányfő ugyanannak a pártnak (a tábornok természetes logikája szerint a jobbközép gaulle-ista pártnak) a bizalmi embere legyen.
Az új helyzet páratlan lehetőségeket nyújt – és egyben páratlan felelősséget ró Chirac elnökre. Most lehetőség nyílna a mindmáig elmaradt gazdasági reformok végrehajtására. A mind finanszírozhatatlanabb nyugdíjrendszer, az Európában legnagyvonalúbbnak számító egészségbiztosítási rendszer és a túlszabályozott munkaerőpiac: mind olyan terület, amelynek reformja a pénzügyi stabilitás megteremtése érdekében elengedhetetlen. A reform közvetlen hatása azonban mégis csak az lenne, hogy rontana a francia polgár megszokott életminőségén. Végrehajtását a jelek szerint a keménykezű menedzserből lett új pénzügyminiszterre, az Arcelor acélipari tröszt volt főnökére bízták. A neve Francois Mer. A franciák megkaphatják a maguk “Mer-csomagját”.
Feltéve hogy Chirac elnök mer utasítást adni a kidolgozására.
