Két vízió csapott össze a választási kampányban a közvélekedés szerint. Lehet, nekem nem tűnt fel.#<# Sokszor az volt az érzésem, hogy két csatornázási vállalat vitatkozik hevesen az árokásás természetéről. Nem hallottunk az országot érintő olyan, valóban nagy kérdésekről, mint az önkormányzati reform, a fizikai és virtuális infrastruktúra helyzete, a demográfiai kihívás vagy a nyugdíjrendszer.
SZOCIÁL-DEMAGÓGIA. Viszont megmásíthatatlan egyetértés mutatkozott egy sor kérdésben. A kibontakozott közmegegyezés alapja a hatvanas és hetvenes éveinek nyugat-európai “szociál-demagógiája” – némi nemzeti retorikával fűszerezve. Az ingyenes egyetemi oktatás, a jövedelemtől független családtámogatási rendszer, a hitelekhez adott kamattámogatás olyan ügyek, amelyekről már a XX. század nagy “demagógja”, Olof Palme egykori svéd kormányfő is csak pironkodva beszélt a hetvenes évek második felében. Addigra ugyanis már nyilvánvalóvá váltak az ezek mögött húzódó közpénzkezelési mechanizmusok.
Az elv a következő: vegyünk el a szegénytől, adjuk oda a jómódúnak, majd vessünk azért oda némi alamizsnát a szegénynek is. A lényeg a hatalom központosítása az állami újraelosztási mechanizmuson keresztül. Nos, ezek az elvek jól tetten érhetőek voltak a létrejött nemzeti – pártok feletti – közmegegyezésben.
Kezdjük az egyetemi oktatás ingyenességével. Az egyetemi oktatás közpénzekből finanszírozásával elérjük, hogy az fizet az oktatásért, aki soha nem fog egyetemre járni, és ezért a jövedelme sokkal alacsonyabb lesz, mint a diplomásoké. Tehát jövedelmet vonunk el a szegénytől és a jómódúnak adjuk. Politikailag ez rendkívül praktikus, mert nem valószínű, hogy a felsőoktatásból kimaradók milliói tiltakoznak majd a József nádor téren.
De senki sem vádolhatja a magyar politikai elitet következetlenséggel. A szegénytől elvenni és a jómódúnak odaadni elve érvényesül a támogatott lakáshitel-konstrukciónál is. Azzal, hogy a hitelkamatokat közpénzekből támogatjuk, igazából azt támogatjuk, aki a néhány milliós önrészt ki tudja fizetni, és annak a pénzéből, akinek erre semmi esélye sincs. Ez igazságtalan – de nemcsak ez a baj.
A kamattámogatás a közjót makrogazdasági szempontokból is veszélyezteti. Képzeljük el azt a nem csak hipotetikus helyzetet, amikor a külgazdaságra – és így a forint árfolyamára – rendkívül érzékeny magyar gazdaságot az árfolyam csökkentésével kell stimulálni. Ennek természetes következménye az infláció növekedése, ami a piaci kamatlábak emelkedéséhez vezet. A magasabb kamatláb pedig a kamattámogatás összegének növekedését jelenti. Akkor persze az állam kölcsönigénye tovább nő, ami még inkább felfelé nyomja a kamatokat. Felelőtlen, mondhatni nemzetietlen dolog nagymértékű, hosszú távú, a kamatlábaktól függő elkötelezettséget vállalni a közpénzek terhére.
Azonban a kampány kétségkívül legfelemelőbb pillanatai azok voltak, amikor a két fél egymást túllicitálva azon versenyzett, hogy ki tudja tovább jogfosztottságban és szegénységben tartani a magyar kisgazdákat. Jó okkal. Nyilván attól tartottak: kisgazda tömegek fogják követelni, hogy a földtulajdonnal járó jogaikat korlátozzák. Ki tudja, talán még a heti kalodába zárást is kierőszakolnák a maguk számára. Az érv is ragyogó. A magyar földár “irreálisan alacsony” annak ellenére, hogy aki magasabb árat fizetne érte, nem veheti meg. Mert képzeljük csak el, mi lenne, ha például egy japán gésa megvenne egy darab magyar földet. Ismerjük a gésákat; nyilván felásná és hazavinné Japánba. És akkor ott tátongana a lyuk a hazán. De ezzel még nincs vége. Mivel a gésa meg a többi hozzá hasonló idegen vásárlása felverte az árakat a határban, a szomszéd gazda földje többet érne. Na és akkor ez a gazda csak úgy bemenne a bankba, és jelzáloggal kölcsönt venne fel a földjére. Nem kellene neki közpénzekből támogatott hitelt adni. Még rágondolni is rossz!
ÚTBAN LESZ A KORLÁTOZÁS. A föld magyar kézben tartása mintha sértené a szegénytől elvenni, a jómódúnak odaadni elvet. Az persze világos, hogy a szegénytől elveszünk. De kinek adjuk oda? Senkinek, gondolná a jámbor szemlélő. Persze a Nemzeti Földalap földjeinek eladása után a korlátozás értelmét veszti. Igen, jó üzletnek tűnik korlátozott piacon vásárolni, majd nyitott piacon eladni. Mivel a sikeres ingatlanspekuláció lényege, hogy az ember minél rövidebb ideig tartsa a pénzét ingatlanban, hamarosan várható a korlátozás feloldása közmegegyezéssel. Ez jó hír a kisgazdáknak, mert így az ő jogfosztottságuk is hamarosan véget ér. Ja, és persze a szegénytől elvenni, és a jómódúnak odaadni elve is érvényesül.
