Mintha még mindig nem ért volna véget a választási kampány!#<# Egyes megnyilatkozásaikban a két legerősebb politikai párt már megint azon vetélkedik egymással, hogy melyikük tudja jobban megvédeni a magyar agrárszektort. Akár az Európai Unióval folytatott tárgyalásokon elért kompromisszumos megállapodást is felmondva, most már hétről tízre növelnék a "külföldiek" földvásárlását korlátozó átmeneti időszakot. Úgy tűnik, az egykori kisgazda szavazók szimpátiáját akarják elnyerni mindketten. Persze, ki tudja, mit tartogat az MSZP és a Fidesz-MPP számára a szeszélyes jövő: meglehet, előrehozott választásokat.
Érdemes felidéznünk, hogy a kormányváltó erők győzelmét hozó áprilisi szavazás előtt néhány hónappal milyen keménykedve fogadta a Fidesz-MPP a csatlakozó országok pénzügyi támogatásáról szóló brüsszeli koncepciót. Akkor még némileg meghökkentő fejleménynek számított, hogy az MSZP, hazafias retorikáját felerősítve, a nemzeti érdekek harcias képviseletét az EU-val szemben (is) meghirdető kormányt okolta az állítólagos kudarcért – noha az Európai Bizottság csomagterve egyformán vonatkozott az uniós tagságra 2004-től esélyes összes jelöltre. A javaslatot a magyar politikai pártok mindegyike elfogadhatatlannak nevezte – a dühös kórusból az SZDSZ képviselői sem maradtak ki.
NEM MEGALÁZÓ. Vajon valóban annyira felháborító – netalán megalázó – az Európai Bizottság tervezete? Mintha a politikai elit egyik csoportja sem akart volna a parlamenti választások előtt belebonyolódni a problémába. Vajon alaposan elemezte az uniós álláspont okait és a bizottsági érveket a minőségi magyar sajtó? Nem igazán. Az egyébként eltérő politikai orientációjú napilapok első reakcióját leginkább a teljes azonosulás jellemezte a magyar politikusok kifakadásaival. Nézzünk néhány példát!
A Népszabadság január 31-i számának főcíme – “Fukar kézzel mér az EU” – már a hírt megelőző hírértelmezéssel és (az egyes szám használatával eltorzult) Madách-idézet drámaiságával tette egyértelművé az újság morális álláspontját. Február 5-én ezután a lap publicistája meg is állapította: “A kapun kívül állók végső esetben csak aközött választhatnak, hogy elfogadják-e a jelentősen csökkentett mértékű támogatást, vagy kívül maradnak a közösségen”. A cikk meglehetősen komolytalan dilemmát vetett fel: mivel nem annyi pénzt kap a mezőgazdaság az első években az uniós költségvetésből, mint amennyit szeretnénk – bár így is eurómilliárdok folynának be a közösségi alapokból -, ezért lemondanánk a rendszerváltás jelentőségéhez mérhető történelmi esély megragadásáról, az egységesülő Európához való csatlakozásunkról?
KESERGŐ. A Magyar Hírlap február 2-i részletes összeállításának a “Másodosztályú jegy Brüsszelbe” címet adták, a felvezető szöveg pedig megállapította: akár még az Orbán-kormány által megálmodott 2012-es olimpiánál is messzebbre tolódhat Magyarország teljes értékű tagsága az Európai Unióban.
A magyar balsorson kesergő kijelentéssel szemben azonnal két nyomós érv vethető fel. Először is, a tárgyalások eredményeképpen biztosított átmeneti kivételek – a türelmi idők – az európai közös jogrend bevezetését és végrehajtását illetően nem a jelenlegi tagállamok érdekeit egyoldalúan szolgáló “birodalmi” diktátumok. Gondoljunk bele: fordítva, a spanyol és az osztrák gazdák ezen az alapon azt mondogathatnák, hogy őket még hosszú évekig megkülönböztetik majd Közép- és Kelet-Európában a szerencsésebb “hazai” vállalkozókkal szemben – annak ellenére, hogy bár ők elvileg éppen olyan európai állampolgárok, mint amilyenek az új tagországok lakosai lesznek, mégsem vásárolhatnak mifelénk termőföldet. Másodszor is, mi köze a közvetlen termelői kifizetésekre vonatkozó, egy évtized alatt fokozatosan megszűnő eltérő szabályozásnak ahhoz, hogy Magyarország “teljes értékű” tagként, egyenjogú partnerként – súlyának, felkészültségének, illetve kormánya rátermettségének megfelelően – vegyen részt például a közös európai kül- és biztonságpolitika alakításában? Vagy a magyar diákokat abban, hogy a dán egyetemistákhoz hasonlóan pályázhassanak európai felsőoktatási ösztöndíjakra?
A Magyar Nemzet február 2-án keltezett “Tíz szűk esztendő” című publicisztikája egyenesen így fogalmazott: “a tervezet gyakorlatilag Kelet-Közép-Európa négymillió agrármunkahelye felett mondja ki a halálos ítéletét”. Aligha kell az Európai Bizottság budapesti “ügynökének” lennünk ahhoz, hogy ezen a komor vízión szkeptikusan elmerengjünk. Nem reálisabb az a veszély, hogy a szükséges strukturális reformokat elhalasztó, alacsony termelékenységű, versenyképtelen agrárgazdaságoknak a közös költségvetésből – az európai állampolgárok adóeurójából – származó közvetlen kifizetések nyújtják majd évek múltán az egyetlen mentőövet?
El kell ismerni, az újságokban, főleg a hetilapokban, az európai közös agrárpolitika súlyos költségterheiről és elkerülhetetlen reformjáról is szó esett. A Magyar Hírlap idézett írásának alcímében pedig felvetette a kérdést: “Miért nem hajlandó az EU pénzt önteni a feneketlen keleti mezőgazdaságba?”. A sajtó egészére nézve mégis az volt a jellemző, hogy elfogadták a magyar politikusok panaszkodását, miszerint az EU megsértette az egyenlő elbánás elvét. Arról viszont csak szakelemzésekben olvashattunk, hogy az Európai Bizottság javaslatában – figyelembe véve a térség sajátosságait – leszállította a támogathatónak tekintett birtoknagyság alsó határát és a jelenlegi tagállamokban érvényes számviteli szabályokhoz képest könnyített eljárást írt elő.
BIZALMATLANSÁG. Mégis, kissé elhamarkodott lenne mindezeket a jelenségeket úgy értelmezni, hogy Magyarországon fellángolt a nemzeti érzés és megerősödött az Európa-ellenesség. Alighanem egy régóta megfigyelhető óvatos és bizalmatlan attitűd fejeződik ki mind egyértelműbben a csatlakozási tárgyalások feltehetően utolsó évében. Egy kis és nem túl gazdag ország félelmei és görcsei tükröződnek a magyar közgondolkodás és a média “europesszimizmusában”. Nem fordult szembe az EU-val a közvélemény nagyobbik része, nem akarják leállítani a csatlakozási folyamatot a politikai elit tagjai, hanem csak azt nem értik, miért nem vagyunk már végre tagok.
Egyre értetlenebbül állnak az európai intézmények többszintű döntéshozatali rendszere előtt, miközben mindinkább kizárólag a belépéstől várható azonnali anyagi előnyök nagysága az, ami számít. A békaperspektíva viszont egyelőre megakadályozza, hogy Magyarország komolyan bekapcsolódhasson az egységesülő Európa kormányzásának módjáról, az unió “polgárközelivé” válásáról, a nemzeti és az összeurópai kompetenciák megosztásáról folytatott intenzív és izgalmas földrésznyi politikai párbeszédbe. Pedig még nem késő – nem csak a magyar, a közös európai jövő is alakítható.
