Nem jogerősen kapott négy év börtönt, továbbá 640 millió forintnyi vagyonelkobzás sújtja. Négy és fél évnyi börtön fenyegeti Sz. Imrét, az ÁPV Rt. korabeli elnökét, három és fél vár L. Péterre, az intézmény egykori vezető jogtanácsosára. Az utóbbiak állami megrendelést adtak, az előbbi rengeteg pénzért elfogadta azt. Az elsőfokú bíróság szerint T. Márta nem végzett olyan munkát, amiért rengeteg pénzzel díjazhatták volna.
RÉGI TÖRTÉNET. Hat éve ismerhetjük a neveket, hat éve vitathatjuk, vajon kicsoda, mikor, mit csinált. Felmerült, hogy az akkori kormánypártok, az MSZP és az SZDSZ háttéremberei találták fel a pénzpumpát. Az idevágó feltételezést néhány kétes indokú banki művelet sem alapozta meg a bíróság előtt: máig sincs bizonyíték arra, hogy a pártkasszák kezelői közvetlenül piszkálták volna a mézesbödönt. Nevek kavarogtak, százmilliós tételekről röpködtek hírek éveken át. A sztori bulvárosodása közben elfeledkeztünk két fontos szempontról: az állam, pontosabban az állam képében megjelenő szervezet jogérzékéről, még pontosabban annak hiányáról, valamint az állam, az állam képében megjelenő szervezet okosságáról, legpontosabban annak butaságáról.
Az ÁPV Rt. akkori vezetői az akkori és a mostani védekezésükben is azt hajtogatták, hogy az ügyvédnő jelentős megtakarítást ért el az államkassza számára a helyi önkormányzatokkal szemben. Emlékezetes, hogy a privatizációval érintett belterületi ingatlanok értéke egy törvényhely alapján az önkormányzatokat illette. Világos volt, hogy miként kell az értéket számítani, s az is, hogy az ÁPV Rt.-nek mélyen a zsebébe kellett volna nyúlnia. A törvény alkotóit nyilván az a szándék vezette, hogy a központosított privatizációból származó bevételekből méltányos egy komoly összeggel elismerni a vagyon gyarapodásában részes helyi közösségek értékképző ténykedését, s az ingatlanokon keresztül ezt még normatív módon is kifejezhetik. Törvény született tehát, amely megterhelő volt a központi költségvetés számára, s előnyös a helyi önkormányzatok számára. Az ÁPV Rt. magas beosztású vezetői azt vették az eszükbe 1996-ban, hogy nem hajtják végre a törvényt – inkább alkudoznak az önkormányzatokkal. Az állam központi akaratformálói eltűrték, hogy az állami vagyonkezelő vezetői csúfot űzzenek az állami akarat törvényi megjelenésével, kufárkodjanak a szorult helyzetű helyhatóságokkal.
Közép-európai, posztkommunista abszurd. Legyen törvény: nem baj, ha elfelejtettük mérlegelni a következményeit, legfeljebb nem tartjuk be. Közhely arról elmélkedni, hogy mi, közép-európaiak miféle történelmi viszontagságok miatt vagyunk hajlamosak legyintgetni a normákra. Közhely, hogy a mostani demokratikus politikai berendezkedés viszonyai között is van példa arra: éppen a demokratikus államberendezkedés kulcsintézményeinek kulcsemberei járnak elöl a rossz példákkal. Lehet, nagyon valószínű, hogy az átlag közép-európai polgár már fegyelmezettebben követi a jogot, mint maguk a jogot alkotók.
JÓ OKKAL. Nem közhely rámutatni, hogy a sikerdíj-botrány alkalmával a marhaság paradoxonába helyezték magukat az állami nacsalnyikok. Inkább marhának, mint őszintének mutatkoztak. Az ügyvédnő szerződése arról szólt, hogy T. Márta maga a megbízás napján egy csapásra megoldotta azt a problémát, amit az ÁPV Rt. több tucat munkatársa hónapok alatt képtelen volt feldolgozni. Ha világos volt a cél – megspórolni egy csomó pénzt -, akkor világos lehetett a feladat a szervezet munkatársai számára is. Minden feltétel rendelkezésre állt: adatbázisok, okiratok, K-telefon, szolgálati gépkocsi, kormányzati hátszél. Ha az apparátusbéliek tucatszám hónapok alatt nem jutottak olyan eredményre, mint az ügyvédnő a szerződéskötés napján (igazolt tény: a szerződés aláírásának napján az ÁPV Rt. már elismerte, hogy a munka egy nagy hányada már készen is van), akkor világos a minősítés: az apparátusbéliek tucatjainak képessége együttvéve és megszorozva se ér annyit, mint T. Márta akciópotenciálja magában. Ez sértés. Az állami emberek éveken át tűrték ezt a sértést. Rosszindulatú magyarázat szerint azért, mert annyi eszük sincs, hogy felmérjék az impotenciájukról szóló történet jelentőségét. Jóindulatú magyarázat szerint nem bolondok. Dehogyis. Csak valami jó okuk volt annak mutatni magukat. Ez is közép-európai hagyomány. Ebben az esetben a “jó ok” valami olyasmi lehet, amiről nem ítélt a bíróság. Ugyan mi a csoda vezet arra állami döntéshozókat, hogy drága pénzen külső megbízottal dolgoztassanak, amikor olcsóbban saját ember, állami alkalmazott is elvégezheti a melót?
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
