Barcelonában tanácskozik a hét végén az Európai Unió csúcsértekezlete. “Ahelyett, hogy a Ramblas teraszai és virágárusai között sétálnának, egy levegőtlen teremben fognak ülni és az energiapiac liberalizálásáról vitatkoznak” – írja az Economist. Valójában nem csak az energiapiacról van szó. A barcelonai csúcs próbatétel. Az unió megint egyszer arról vizsgázik, hogy hihető-e az a gazdasági reformprogram, amelyet két évvel ezelőtt a lisszaboni csúcs nagy harsonaszóval meghirdetett. Akkor a tízéves “lisszaboni folyamatot” azért indították, hogy csökkentsék az unió gazdasági teljesítményének lemaradását az Egyesült Államokétól (1991-ben az egy főre jutó amerikai GDP 42 százalékkal haladta meg az uniós átlagot; ma ez a különbség már 54 százalékos). A reformfolyamat azonban a szokásos belső érdekellentétek miatt megfeneklett. Egy héttel Barcelona előtt az EU belső piacával foglalkozó főbiztos, Frits Bolkestein is elismerte, hogy a két évvel ezelőtt elhatározott reformok csak papíron léteznek.
NEHÉZ SZÜLÉS. Tavaly a stockholmi csúcs megkísérelte kiemelni az energiapiac (elektromosság és gáz) liberalizálását mint kulcsfontosságú tényezőt. Eredmény azonban nem született. Stockholmban a franciák és a németek egyaránt ellenezték a liberalizálást, hogy megvédjék hagyományos energiaellátóik érdekeit. E kudarc után a németeket sikerült a liberalizációs folyamat oldalára állítani. A berlini álláspont lényege ma az, hogy az energiapiacot minden fogyasztó, tehát a lakosság számára is liberalizálni kell 2004 végéig. A Párizsra nehezedő nyomást fokozta, hogy az Európai Bizottság javaslata szerint a teljes liberalizálást 2005-ig be kell fejezni. Így Franciaország egyedül maradt, de még az unió minapi pénzügyminiszteri tanácskozásán is megvétózta, hogy pontos határidőket szabjanak az energiapiac felszabadítására.
A pozícióharcban Párizs végül mégis korlátozott visszavonulásra kényszerült. Néhány napja kibontakozott egy kompromisszum, amely szerint Brüsszelben első lépésként az ipari és kereskedelmi nagyfogyasztók vonatkozásában felszabadítják a piacot. Így ma úgy tűnik, hogy Barcelona “fél sikerre van ítélve”. Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke hétfőn nyilvánosságra hozott nyilatkozatában tényként közölte: a kompromisszum érvényes, s ez jelentős lépés, mert az ipari és kereskedelmi nagyfogyasztók a piac több mint felét jelentik. A légkörre jellemző azonban, hogy Prodi nyilatkozatában van egy fenyegető passzus is. Felhívja ugyanis a figyelmet arra, hogy az uniós szerződés 86. cikkelye lehetőséget ad “a közérdeket érintő szolgáltatásokat biztosító állami vállalatok liberalizálásának kikényszerítésére”. (Prodi: “A 86. cikkely érvényben van. A jogi felhatalmazás világos, és ha szükséges, használni fogom.”)
A franciák meghátráltak, de nincs szó megadásról. Párizs a csúcstól azt igényli, hogy minden liberalizálási fázist kapcsoljanak össze szociálpolitikai kiegyenlítő lépésekkel és a vállalati adórendszerek felülvizsgálatával, meghiúsítandó a versenyt eltorzító külön kedvezményeket. (Párizs szerint ezt a vizsgálatot ki kellene terjeszteni a tagjelölt országokra is.)
A francia magatartásnak persze gazdaságon kívüli okai is vannak. Néhány hét választja el őket az elnökválasztásoktól, és mindkét szemben álló jelölt, Chirac és Jospin szükségesnek látta kijelenteni: nem kívánnak a jelenleginél nagyobb hatáskört adni Brüsszelnek.
VERSENYBEN. E részletek – mint már anynyiszor – ismét elfedik a vita lényegét. Lisszabonban az Európai Unió az Egyesült Államokkal szemben hirdette, hogy “2010-ig Európa lesz a világ legversenyképesebb gazdasága”. És most Amerika, a liberalizáció mintaországa – demonstrálva, hogy Washingtonban is a közvetlen hazai érdek dönt -, egy látványos liberalizációellenes akcióval szólt bele a vitába: kemény vámokkal sújtotta az acélimportot, beleértve az európait is. A Financial Times úgy véli, ez bátorítani fogja a globalizáció-ellenes európai erőket. Az Economist pedig már amiatt aggódik, hogy a baszk nagyváros, Bilbao tőzsdeépületében múlt héten elhelyezett bomba “a barcelonai csúcs elleni támadás főpróbáját jelentheti”.
