Valóságos választási maraton startvonalához gyülekeznek a franciák. Februárban feloszlatják a parlamentet, s megnyílik az elnökválasztási kampány. Az Elysée-palotáért vívott kétszakaszos harc első menetére április 21-én kerül sor. A második voksolás már belefut a parlamenti választások kampányába. Ott is két menet van és a tét a miniszterelnökség, a Matignon-palota.
A két választás különlegessége, hogy Chirac államelnök és Jospin kormányfő, tehát az ország két, ma közösen – úgynevezett együttélésben (cohabitation) – kormányzó vezetője csap össze. Nem ellenzék a hatalommal, hanem a végrehajtó hatalom egyik osztaga a másikkal. Nem kevésbé különös az sem, hogy ez a két szomszédvár – az Elysée és a Matignon – viaskodását még hevesebbé teszi.
E sajátos helyzet magyarázata a De Gaulle által megteremtett kohabitációs szisztéma elöregedésében rejlik. A tábornok ezt, akárcsak az Ötödik Köztársaság egész alkotmányát, a maga, minden szempontból imponáló alakjára szabta. Feltételezte, hogy miniszterelnökké is rendszeresen az ő követőjét választják, s a sorsdöntő politikai-hatalmi kérdésekben az Elysée dönt, a Matignon pedig végrehajt és adminisztrál. A történelem sehol nem dob azonban felszínre hétévenként (ennyi ma az elnöki mandátum időtartama) egy De Gaulle-hoz mérhető államférfit. Az ő szájából a Grandeur, a francia nemzeti nagyság hívószava a tényleges nemzetközi erőviszonyok alakulásától függetlenül is meggyőzően hangzott.
SZEMÉLYES AMBÍCIÓK. Ennek vége. A politikai harc imponálóan kifinomult formái nem rejthetik el, hogy a mozgásban lévő világból érkező, a francia érdekek számára egyre veszélyesebb kihívásokra gyökeresen más válasz érkezik a konzervatív, jobbközép Chiractól, mint Jospintől. Hiszen a kormányfő egy, a Blair/Schröder-típusúnál lényegesen tradicionálisabb, (ha úgy tetszik “baloldalibb”) szociáldemokrácia szószólója.
A politikai szembenálláson túl a Jospin és Chirac közötti párharc hevességét a személyes pozícióikat fenyegető kockázat is fokozza. Magyarán: Jospin el akarja venni Chiractól az államelnökséget. Ha ez sikerül, a ma hetvenéves Chirac pályafutása véget ér. Ha nem sikerül, akkor viszont a június közepéig tartó választási maraton végére Jospin veszíti el a szocialista párt irányítását.
Végül: a harmadik nagy tét a kohabitáció jövője. Azért hozták ilyen közel egymáshoz az elnök, illetve a parlament választását, mert a két nagy rivális egyaránt abban bízik, hogy pártja egy elnökválasztási győzelem sodrásában megnyeri a parlamenti csatát is. Ezzel visszaállna De Gaulle “ősmodellje” De Gaulle nélkül. Óriási hatalom koncentrálódna az államelnök kezében. A két, egymással jóformán összenőtt választáson így az is eldől, hogy 2002 tavaszán a francia választók többsége elfogad-e egy új hatalmi koncentrációt, vagy meg akarja őrizni azt a mozgási szabadságot, amelyet a kohabitáció mai állapota biztosít számára.
FUTOTTAK MÉG… A nagyokon kívűl más, gyakorlatilag esélytelen jelöltek is készülődnek a kulisszák mögött. A jobbszélen a rasszista Le Pen pártja, amely a maga módján egyértelmű jelenség és nem igényel újabb elemzést. Jóval érdekesebb aspiráns Jean Pierre Chevènement, aki Mitterrand első kormányában egy kudarcot vallott államosítási rohamot szervezett meg. A hagyományos szocialista balszárnyról indult politikus most egy olyan mozgalom élén áll, amely a régi típusú francia nacionalizmust globalizáció ellenességgel ötvözi. Emellett az “erős állam” megszervezésével kívánná korlátozni, vagy legalább lassítani a pluralizmus további kibontakozását.
Az egészben talán a legtanulságosabb a francia belpolitika tanulmányozására létrehozott tudományos központ igazgatójának meghökkentő elemzése. Úgy véli, hogy “a politikai spektrum jobb- és balszéle felé haladva találkozunk azokkal a rétegekkel, amelyeket aggaszt az európai társadalom fokozódó nyitottsága. Chevenement azoknak a szavazataira számít, akik undorodnak Le Penre voksolni.”
Ezek a voksok (a két oldalon 10-10 százalék) jeleznek ugyan a távoli jövőre a mainál komolyabb kockázatokat. Most azonban nem változtat azon, hogy a franciák csak két politikus és két irányzat között választhatnak. S az, hogy a balközép, vagy a jobbközép felé fordulnak, az mindenekelőtt a néhány hónappal későbbi, Schröder és Stoiber közötti német párharc légkörét befolyásolhatja.
