Recesszió kezdődött a világgazdaságban, amit az amerikai terrortámadások következményei csak erősíthetnek. Mit tehet a gazdaságpolitika a növekedés érdekében?
– Az első számú cél a nemzetközi versenyképesség megőrzése. Olyan gazdaságpolitikát kell folytatni, amely a magyar munka termelékenységét, hatékonyságát mindig egy kicsivel magasabban tartja a velünk versenyző lengyel, cseh, szlovén, szlovák, horvát gazdaságban tapasztalt színvonalnál. Az exporthatékonyságban évről évre gyors növekedést kell elérni. Ez nyilvánvalóan csak akkor sikerülhet, ha folyamatosan jelentős mennyiségű pótlólagos befektetés történik, belföldről és külföldről egyaránt. Minden erővel azon kell lenni, hogy Magyarország a külföldi működő tőke első számú kedvenc célpontja legyen. Idehaza pedig a befektetők bizalmát a stabil gazdaságpolitikai környezet és egy kiszámíthatóan alacsonyabb adóterhelés tarthatná fenn. Nem csak a vállalati elvonások csökkentésére gondolok, átfogóan lejjebb kell vinni az adó- és járulékszintet. A személyi jövedelemadó például munkaerőköltség is, amely – ráerősítve a tb-járulék drágító hatására – fölfelé nyomja, eltorzítja a vállalkozó költségeit, ráadásul hátráltatja a foglalkoztatás növekedését. Az általános forgalmi adó fölső, 25 százalékos kulcsa hosszú távon nem versenyképes.
– A kormányzat azzal is védi a magas adókat, hogy kell a pénz az állami szerepvállalásra, amely a felzárkóztatást, az infrastrukturális beruházásokat, a stratégiai ágazatok fejlesztését, az államigazgatás korszerűsítését segíti.
– Az állami szerepvállalásnak nem szükséges magasabb szinten lennie, mint Nyugat-Európában. Egyébként ott is túl magas szintű az újraelosztás az angolszász világhoz képest. Nem vagyok híve annak, hogy elszaporodjanak a fiskális támogatások, költségvetési szubvenciók, mert úgy gondolom, ezek sokkal inkább elvonják az éltető erőforrást a magánszektor fejlődésétől. A magánszektor hatékonyabban fektet be, mint az állam, s jobban tudja, hogy mibe kell invesztálni. A sikeres felzárkózást megvalósító európai országokban – Finnországban, Írországban – az adók jóval alacsonyabbak voltak, illetve alacsonyabbak ma is, mint a kontinentális Európában általában.
– A jegybank elnöke, ha nem is ezekkel a szavakkal, de azt mondta egy fórumon az exportáló vállalatokról: “hulljon a férgese”. Vagy bírják a jövedelmezőségnek az erős forint okozta csökkenését, vagy nem, de akkor egyébként sem bírnák hosszabb távon.
– Ezzel még egyet is értenék, ha a monetáris szigorhoz – vagy inkább úgy fogalmaznék: a szigorú monetáris retorikához – hasonlóan szigorú költségvetési és jövedelempolitika tartozna. Csakhogy nem ez történik; a kiszoruló exportőrök költségvetési támogatást kérhetnek, sőt kapnak is. A jegybankelnök úr kívánalmaival ellentétben nem hullik a férgese, hiszen ezt a kormány maga akadályozza meg.
– Szétválasztják a dolgot: az exportőröknek helyt kell állniuk a versenyben, a hazai kis- és középvállalkozókat, a turizmusban és más kiemelt ágazatban működő vállalkozásokat pedig támogatják.
– Minden szektor összefügg a külgazdasággal. Létezzen bármilyen költségvetési támogatás, azok a nemzetközi nagyvállalatok, amelyek a magyar export túlnyomó részét teljesítik, bármely pillanatban elvihetik a beszállítói háttéripart, akár a Föld túloldalára is. A versenyképesség megítélésében mindegy, hogy egy vállalat melyik piacon ad el. Az a gazdaságpolitikai megközelítés, aminek híve lennék, teljesen más; nem hiszek a paternalista államban, még a szociálpolitika terén sem, nemhogy a közvetlen termelés és export terén. Az alacsonyabb adók és járulékterhek olyan mértékű növekedési energiákat szabadítanának fel, amilyenekre semmilyen költségvetési támogatási rendszer nem képes.
– Túlzottnak látja a forint erősödését a május előtti, szűk sávú árfolyamrendszerhez képest?
– Rövid távon nehéz értékelni az árfolyamot. Mindenesetre a magyar gazdaság termelékenysége, exporthatékonysága jócskán megnövekedett az elmúlt négy-hat évben, így az egyszeri, 10 százalékos felértékelő kiigazítás gond nélkül megemészthető. Kérdés, mi lesz a folytatás. Úgy tűnik, a kormány pusztán a magasan tartott árfolyammal, egyoldalú monetáris politikai lépésekkel igyekszik leszorítani az inflációt. Az árfolyam-politika kizárólagos célja az áremelkedés enyhítése, miközben nem látom az ezzel jól összehangolt, antiinflációs célzatú költségvetési és jövedelempolitikát. Ha ez az aszimmetrikus gazdaságpolitika tartósan meggyökeresedik, akkor elmaradnak a kívánt eredmények, mert az olcsó import árcsökkentő hatását semlegesíti vagy akár visszájára is fordítja a kereslet oldali inflációs nyomás. Ha a piacok ilyen fajta diszharmóniát fedeznek föl, akkor ez azonnal lerontja a gazdaságpolitika hitelességét, ami önmagában is lehetetlenné teheti az antiinflációs cél elérését.
– Ön szerint mi az árfolyam-politika helyes célja?
– Már csak egy átmeneti időszak van hátra, hiszen a kormány várakozásai szerint néhány év múlva csatlakozik az ország az európai árfolyam-mechanizmushoz. A fő szempont megint csak az, hogy a nemzetközi versenyképességünket miként tudjuk fenntartani. Elfogadom, hogy – nem elsődlegesen és nem kizárólagosan, de másodlagosan – az infláció elleni harcnak is lehet szerepe az árfolyam-politikában.
– Az infláció elleni harc jegyében szüntették meg október elején a csúszó leértékelést.
– Elhamarkodott lépésnek tartom. A csúszó leértékelés megszüntetése akkor lett volna indokolt, ha a különbség a hazai áremelkedés és az ország exportpiacain megfigyelhető infláció között kisebb, mint amennyivel a hazai hatékonyságnövekedés üteme meghaladja a termelékenységnek a külföldi partnereinknél tapasztalható emelkedését. Úgy érzem, ez az idő a 8-9 százalékos inflációnál még nem igazán érkezett el. Kétségtelen ugyanakkor, hogy most, a forint közel 10 százalékos felértékelődése után a csúszó leértékelés értelmetlenné vált. Ezért jobb lett volna egy előre bejelentett, egyszeri felértékelés: akkor folytatni lehetett volna még egy darabig az árfolyam fokozatos módosítását.
– Járai Zsigmond deklarálta: 2006-ban – két évvel a várható uniós csatlakozás után – az ország be kíván lépni az Európai Monetáris Unióba is, azaz bevezetik az eurót. Reális-e ez a célkitűzés, és jó-e egyáltalán, hogy sürgetik?
– Az, hogy teljesíthető-e ez a cél, azon múlik, sikerül-e az inflációt 4-5 százalék alá szorítani mondjuk 2004-ig, majd utána két évig ilyen alacsony szinten tartani. Ez pedig nem kizárólag és nem is elsősorban a jegybankon múlik, hanem a szigorú költségvetési és jövedelempolitikán. Ma ennek éppen az ellenkezőjét lehet tapasztalni. Ha a választások után a gazdaságpolitika minden elemében érvényesül az infláció elleni küzdelem szempontja, akkor a cél akár el is elérhető. Az antiinflációs politika természeten kívánatos. De nem mindenáron. A magyar gazdaságnak még hosszú ideig komoly szerkezeti változást kell felmutatnia ahhoz, hogy az EU-ban tartósan versenyképessé váljék. Ebbe a gazdaságba eleve be van programozva egy magasabb belső láz, ami kifejeződik ebben a magasabb inflációban. A tartósan magasabb növekedéssel együtt jár a nagyobb ütemű áremelkedés. Elkerülhetetlen a bérek fokozatos felzárkóztatása az európai szinthez az alacsonyabb termelékenységű ágazatokban is. Ehhez társul a magyar valuta iránti bizalom növekedése folytán bekövetkező többlet-felértékelődés. Vigyázni kell, a magyar versenyelőnyök hamar elveszhetnek.
– Korainak tartja a 2006-os dátumot?
– Önmagában az nem cél, hogy 2006-ban vagy akármely meghatározott időben lépjünk be a valutaunióba. A magasabb szintű infláció részben a felzárkózás kísérőjelensége, és az idő előtti csatlakozás Magyarország versenyképességét veszélyeztetné. Az első számú cél nem az euró minél gyorsabb bevezetése, hanem az EU átlagát jelentősen meghaladó gazdasági növekedés.
– A zárszámadásban 285 milliárd forint többletbevételt készülnek szétosztani. Ön mit tenne ezzel a pénzzel?
– Ilyen költségvetésbeli többlet három dologra, vagy ezek kombinációjára ad lehetőséget: lehet csökkenteni az államadósságot vagy a folyó hiányt, esetleg mérsékelni az adókat. Mind a három jobb, mint a pénz elköltése.
– Ön szerint törekedni kellene arra, hogy a költségvetés egyensúlyba kerüljön?
– Határozottan az a véleményem, hogy a gyors felzárkózásra a legjobb esélyt a zéró hiányú költségvetés jelentené. Ez nincs ellentétben az adóterhelés enyhítésével, sőt: azzal, hogy az adómértékek csökkennek, a gazdasági növekedés felgyorsul, így a költségvetésbe könnyen befolynak azok az adók, amelyek az állami feladatok ellátását finanszírozzák. A kiegyensúlyozott költségvetésnek piaci elvű, de a szolidaritást is kifejező államháztartási reformon kell alapulnia, és akkor mindazok az ágazatok, amelyek ma költségvetési támogatásra szorulnak, a növekedés hajtóerejévé válhatnak. Az egészségügy, az oktatás soha nem látott mértékben lehetne a magántevékenység, a magánkezdeményezés, magánfinanszírozás terepe.
– Vállalna-e politikai szerepet a következő kormányban?
– Abban az esetben igen, ha nem lenne politikai akadálya a gazdasági növekedés energiáit felszabadító reformok megvalósításának. Ma hihetetlennek hangzik, hogy a növekedés felgyorsítása és az államháztartási reform nem zárja ki, sőt segíti egymást.
– Nem illúzió ez?
– Ezzel az erővel 1995 előtt is felmerülhetett a kérdés: nem illúzió-e megcsinálni úgy a stabilizációt, hogy ne vezessen gazdasági visszaeséshez. A stabilizációt megcsináltuk, és a fenntartható növekedés áldásait élvezzük. Lehetne olyan politikai légkört teremteni, amelyben a reformok nagy fontosságú szempontja társadalmilag elfogadhatóvá válik. Ha egy ilyen légkör kialakul, akkor kész vagyok az országot szolgálni. De pusztán a funkcióért nem teszem kockára a már megszerzett hírnevemet.
