Régen a háború még reguláris hadseregek összecsapását jelentette, ahol nem bántották a civil lakosságot és lovagiasan cserélgették a hadifoglyokat. 1914 után, az úgynevezett totális háborúban a hadviselés a katonaság mellett kiterjedt a lakosságra: a háborút innentől kezdve már népek, nemzetek vívták egymás ellen. A második világháború legnagyobb emberáldozattal járó támadásai – mint Hirosima, Nagaszaki és Drezda bombázása – előre kalkulált, elrettentő, bénító hatással jártak az ellenséges erőkre. A múlt század hatvanas éveiben terjedt el a gerilla-hadviselés gyakorlata, amelyben a lázadó katonai erőkhöz csak laza szálakon kapcsolódó – mintegy partizánként működő – gerillák megpróbáltak népi támogatást szerezni államellenes akcióikhoz. Ezekben az években jelent meg a terrorizmus a világpolitikában, de a terroristák “internacionalista” együttműködése akkor még csak a szovjet blokk aktív támogatásával volt elképzelhető.
TÖBBSZÖRÖS SZIMBÓLUM. Az államszocializmus 1989-1991-es összeomlása után, Jugoszláviában megjelent a háború egy új formája, amelyben a reguláris vagy félkatonai csapatok nem annyira egymást, inkább kifejezetten a velük ellenséges civil lakosságot támadják. Ez már katonák vadászata volt civilekre, amelynek Vukovár, Gorazsde, Szarajevó, Srebrenica és Koszovó maradtak örök mementói. Másrészt, a kilencvenes években az Egyesült Államok magára maradt szuperhatalomként a “világ csendőre” – nem túlságosan népszerű – szerepét is eljátszotta. Az iraki, szomáliai, és jugoszláviai bombázások – e háborúkat többnyire csak “légi csapásoknak” nevezték – változó sikerrel jártak ugyan, de az elmaradott világban tudatosították Amerika domináns hatalmát. Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában az Egyesült Államok egyszerre vált a fejlett világ, az igazságosztás, a demokrácia, a neoliberalizmus, Hollywood és a határtalan jólét szimbólumává. A harmadik világ sok országában a humanitárius célokért nyugatiak által indított háborúkat egyszerűen képmutatásnak tartották.
Az ezredfordulóra kialakult egy laza, furcsa koalíció, amelyet leegyszerűsítve “anti-globalista” mozgalomnak neveztek. Ez a heterogén, nemzeti kereteken túllépő, különös tiltakozás magában foglalta a baloldali romantikus antikapitalistákat, a nemzeti identitás nacionalista védelmezőit, a globális felmelegedéstől tartó környezetvédőket, és az “Északnyugattal” szemben álló vallási (nagyrészt iszlám) fundamentalista erőket. A neoliberális, “washingtoni világrend” elleni tiltakozás színeiből eddig inkább a vörös-fekete-zöld kombináció, a che guevarista baloldaliság, az anarchizmus és az ökológiai eszmekör volt látható, amely a gazdasági globalizációval szemben a globális civil társadalom gondolatát próbálta mozgósítani. Ez volt Seattle, Prága, Genova “népe”.
CIVILIZÁCIÓK ÖSSZECSAPÁSA. Ennek a “virágkornak” azonban most belátható időre vége. A terrorista akcióval a háború új formája immár a nemzetközivé lett, öngyilkos gerillataktika, amelynek célpontjai a fennálló világrend szimbólumai és a “szórásba” véletlenszerűen beleeső civil lakosság. Samuel P. Huntington harvardi politológus 1996-os – magyarra is lefordított – könyvében a civilizációk összecsapását jövendölte meg. Írása önbeteljesítő próféciának bizonyult. Ma már, öt évvel a könyv megjelenése után, a világ Huntington nyelvét beszéli, az ő sztereotípiáiban gondolkodik. E szerint “a szabad világ” úgy áll szemben “az iszlámmal”, ahogyan a mesében a Jó a Gonosszal.
A magyar politikusok is ezt a nyelvet beszélik, ennek a világképnek a sémáiban gondolkodnak. Magyarország tehát ennek értelmében a szabad világ végvára, amelyből az a furcsa következtetés adódik, hogy ha a New York-i World Trade Center dől le, akkor a “mi világunk” dől össze, de ha az újvidéki Duna-hidat bombázzák le, akkor az “ő világuk”. A balkániaké, az ortodoxoké, a muszlimoké.
Magyarország a NATO tagja és az Európai Unióba tart. Politikusai azt igyekeznek – legalábbis ebben a kiélezett helyzetben – bizonyítani, hogy az ország a nyugati civilizáció, a nyugati (zsidó-keresztény) kultúrkör része, s a Huntington által meghúzott, a keletet és nyugatot elválasztó vonaltól nyugatra esik.
Ebből a konszenzusból lógott ki nyilatkozataival a MIÉP vezetője, Csurka István. A magát nemzeti radikálisnak nevező pártvezér Amerikával és a “New York-Párizs-Tel Aviv tengellyel” szemben – képletesen szólva – a harmadik világ oldalára állt. Ahová általában az antikapitalista baloldaliak állnak. A “globalizmussal” szembeforduló szegények pártjára, a színes bőrűek, az afrikaiak, az arabok pártjára – azok pártjára, akiket Csurka életteret követelő hófehér szkinhed követői itthon egyébként rendszeresen inzultálnak. Mintha a harmadik világ azonosítható lenne a terrorizmussal, s mintha a terrorizmust önmagában alkalmas eszköznek lehetne elismerni társadalmi problémák exponálására.
AMERIKA-ELLENES MIÉP. A terrorakció ugyan ismét felhívta a figyelmet a harmadik világban tapasztalható Amerika-ellenességre, de elfogadhatatlan, ha a valóban globalizálódó társadalmi feszültségeket bárki is terrorizmussal próbálja “orvosolni”. Csurka szerint Amerikát “nem ártatlanul” érte a támadás – de vajon ez indokolhatja-e ártatlan emberek halálát? Felelhetnek-e egyes politikusaik baklövéseiért népek? Ha Bush nem írja alá a kiotói szerződést, szándékosan célponttá tehetők-e ezért azok a honfitársai, akiknek ehhez semmi közük? A kollektív bűnösség elve a háború logikája. De én szeretném azt remélni, hogy békeidő van.
A terrorakció sokkja nyomán kialakult helyzet belpolitikailag egyaránt kedvezhet a Fidesznek és a MIÉP-nek. A Fidesznek azért, mert Orbán miniszterelnök lehetőséget kapott államférfiúi szereplésre az atlantista “nyugodt erő” jegyében. A válság mindig a mérsékletet tanúsító, visszafogottan fellépő hatalmon lévőknek kedvez. Csurka viszont kihasználta az esélyt, hogy pártját érdemben megkülönböztesse a szavazóit “lenyúlni” igyekvő, Amerika-barát Fidesztől, amely az elmúlt időben sok MIÉP- szavazót csábított el, s ezáltal veszélyeztetni kezdte Csurka István pártjának parlamentbe kerülését. Pontosan időzített, meghökkenést keltő nyilatkozatával Csurka képes volt megszólítani egy – titkoltan vagy bevallottan – Amerika-ellenes réteget, amivel alighanem már most biztosította pártja helyét a következő országgyűlésben. Ennek ára azonban a Rubicon átlépése volt az egyik legfontosabb, az ország stratégiáját érintő külpolitikai kérdésben. Most már hazai és nemzetközi megfigyelők is világosan láthatják: a MIÉP talán “parlamentképes”, de bizonyosan koalícióképtelen.
