Az a tisztes polgár, aki az égiek kegyelméből megélt itt hetven évet, legalább öt harcos avagy békés rendszerváltás tanúja és egyben szenvedő alanya is volt.#<# Mi több, látnia kellett, hogy a mélyreható politikai fordulatok után az új hatalmasok a múltat átértékelték és tudomásul kellett vennie: minden másképpen volt, mint ahogy ő eddig tudta és tanulta. A történelem ugyanis az ókortól napjainkig az éppen regnáló hatalom legitimálását (is) szolgálta. Ha nem is tudatosan, de számos kormányzat vallotta Orwell Nagy Testvérének hazug, ám vonzó jelszavát: akié a múlt, azé a jövő.
SZŰKSZAVÚAN. Jogos tehát a kérdés, hogyan is vélekedjünk mindezek tudatában magáról a történetírásról és jeles művelőiről, a történészekről. Gyáni Gábor Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése című tanulmánykötete számos ezzel kapcsolatos problémát vet fel, jár körül, s e témába vágó ismereteinket új szempontokkal, figyelemre méltó érvekkel gazdagítja. Ámbár az írások inkább a szűk szakma, a szaktörténészek, történetfilozófusok számára készültek, a laikus olvasó is talál bennük számos megfontolásra érdemes megállapítást. Még akkor is, ha a tanulmányok nehézkes stílusa, bonyolult mondatfűzése nehezíti a mondandó lényegének megértését és megragadását. Elismerve a szerző rendkívül széleskörű és alapos szakirodalmi tájékozottságát, a legkülönfélébb nézetek bemutatását és ütköztetését, nehezményezhetjük, hogy a professzor saját véleményéről, álláspontjáról többnyire meglehetősen szűkszavúan nyilatkozik.
De térjünk rá a kényes tárgyra, és kissé önkényesen emeljünk ki a történetfilozófiai fejtegetésekből néhány továbbgondolásra érdemes megállapítást. Ha abból az Arisztotelésznek tulajdonított bölcs mondásból indulunk ki, mely szerint “a múltat még az isten sem tudja megváltoztatni”, azonnal szembekerülünk a sokoldalúan vitatott alapproblémával: vajon lehet-e egyáltalán a múltat tudományos igénnyel feltárni és ábrázolni? Továbbá, tudománynak tekinthető-e a történelem, ha a tények és események felderítése mellett nagy szerephez jut a képzelőerő? A történelem és a múlt (tehát) két külön dolog, múltból ugyan csak egy van, ám arról a múltról már sokféle történetet írtak – olvashatjuk. Még egy figyelmet keltő megállapítás: “le kell mondanunk a múlt folytonos magyarázatáról, hogy felválthassuk azt a múlt megértésével”. És tovább: “a múlt valójában éppen az, ami előkészíti a jelent és általa a jövőt”. “A történelem egyedül ebben az értelemben az élet tanítómestere.” Az ilyen és hasonló mélyenszántó eszmefuttatások kétségtelenül megrendítik a nyájas olvasó bizalmát a történettudományban és a történészekben. Szögezzük azonban le, ha így is volna, ez nem a szerző vétke. Ő ugyanis ezt hangsúlyozza, hogy ne essünk kétségbe, “ha úgy találjuk, hogy történeteink nem egyedül igaz beszámolók a valóságról”. És így folytatja: a dilemmákkal “őszintén szembe kell nézni minden historikusnak, aki tudni szeretné, hogy milyen világban élünk”.
Ezzel visszatértünk kiindulópontunkhoz, a való világhoz és az azt uraló politikához. Könyvünk számos adalékkal szolgál arról, miként akarták és tudták a politikusok, honi tájakon maradva, saját, ritkán magasztos céljaik érdekében felhasználni a történelmet – és a történészeket – a nemzeti identitás megteremtéséhez és fenntartásához. “A történelmi emlékezet szimbó-lumainak folytonos sulykolása az élet megannyi területén a múltszázad-forduló első évtizedeiben vált általánossá és túlontúl megszokottá.” A romantikus történelemszemlélet megalapozására történelmi zarándokhelyeket hoztak létre, segítették például (már akkor!) a Szent István-kultusz terjesztését, nem is említve a napi politikát alátámasztó szobrok, emléktáblák állítását, és az utcák nevének éppen aktuális átkeresztelését.
KÉNYES DOLOG. Bár a jeles szerző óvakodik attól, hogy tételeiből napjainkra is érvényes következtetéseket vonjon le (erre is van ugyan néhány szolid példa) a recenzens megjegyezheti: a múlt tökéletlen tudományos rekonstrukciója nem lehet indok arra, hogy bármely politikai erő vagy csoport akár a jelenben, akár a jövőben a történelem átírásával oldja meg önazonossági zavarait és hamis érvekkel befolyásolja a közgondolkodást. Teljességgel időszerű napjainkban is Goethe figyelmeztetése: “A múltnál nincsen kényesebb dolog; / mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: / másképp tudomásodra hozná, / mily forró a saját korod.”
