Még ma is vannak csodák, ebben a zord vadkapitalista világban, csak ott kell lenni, ahol a csoda történik.#<# A Bródy Sándor utcai Olasz Intézet palotájában - az Országház megépítése előtt a századfordulóig ez volt a képviselőház - tavaszi napfordulón, a költészet világnapján (még van ilyen, kéremszépen!) húsz magyar és néhány olasz költő részvételével magukolvasta versek szóltak. Ez még nem volna csoda! A csoda az, hogy a régi képviselőház csarnokában ötszáznál több ember gyűlt össze, akik kíváncsiak voltak ezekre a versekre! Ott ültünk mi, költők - aki olvasott, az felállt - szemben az imádnivaló tömeggel, csupa olyan emberrel, akik fütyültek az utálatos korszellemre, a hajszára és tülekedésre, a szappanoperák bornírt emberképére, és két órára letanyáztak a legősibb forráshoz, mint ezerévekkel ezelőtt, verset hallgatni. Ültünk szemben velük, a szemünkbe pedig szeretett volna könny tolulni: még éltek, még vagytok, még figyeltek ránk? De visszafogtuk magunkat. Jobb, ha inkább a közönség szeme csillog.
E felemelő, verses és autogrammos esemény után, a lélek mellett meg kellett adni a testnek is a magáét. Így hát beültünk a sarkon túli Múzeum Kávéházba. Némi óvatos gyanakvással, mert hosszú évekig többnyire (nem arcbőre szerint) sötét társaság népesítette be a patinás helységeket, nem beszélve az államosított évtizedek szürke eróziójáról. Mi volt ez a patinás múlt? Már alapításakor, 1885-ben Múzeum Kávéház volt a neve, a falakat mennyezetig borító Zsolnay csempékkel és csempeképekkel, egy Lotz Károly freskóval, védett falambériájával. Ide járt a régi képviselőház népe, az egyetemi ifjúság. Itt szerkesztette Kiss József a Nyugat előfutárát, a Hét című folyóiratot. Később a harmincas években gyakran járt ide Móricz Zsigmond és Tersánszky Józsi Jenő. Ezt a múltat árnyékolta be először az állami szürkeség, majd az obskurus félvilág.
Ezt a múltat nemrégiben kisöpörték innét, és feltámasztották a fénylő régmúltat. Eredeti (és egy kis hozzáadott) szépségében pompázik minden. Megvan a Zsolnay, a Lotz, az ódon faburkolat, a tükörfal, a patinás bútorzat. Nézzük mit tud a konyha?
Tud például előételnek egy rostonsült vargányával körített, érett vajpuha bélszín carpacciót. (“Őrült jó” – mondja a marhavész idején a merészebb vendég.) Aztán tud pompás homárkrémlevest. Majd lazacot roston, spenótos pennetésztával, tejszínmártással leloccsintva. (Mert amennyire szeretem a spenótot és a spárgát, annyira nem szeretem a parajt és csirágot! Sajnálom, tisztelt nyelvőrök!) A párom Viktória-tavi fogasfilét evett kevert salátával: estére könnyű költemény. (Ha már költői világnap van.) Még sok minden hívogat az étlapon – például provence-i avagy parmezános báránybordák! -, de mindent nem lehet. Édességnek egy házi specialitást ettünk, nevét nem tudom, valami szaftos piskótaféle: jó, de ettem már jobbat is. A lényeg: a közel 120 éves lokalitás megmenekült az enyészettől. Persze nem állítom, hogy egyetemista koromban ide járván, az árak nem voltak barátságosabbak. Hát igen, valamit valamiért. És ez a valami néha elég sok.
