Schwajda György Himnusz című darabja annak idején a Játékszínben debütált a fővárosban egy máig emlékezetes Hernádi Judit alakítással. Az Új Színház szereplőválasztása ugyan nem volt ennyire sikeres – Nagy-Kálózy Eszter és Eperjes Károly affinitása a groteszkhez meglehetősen sablonos -, ám a nagyon erős dialógusok és a rendszerváltástól függetlenül megmaradt létminimumi tengődés ábrázolása átsegítik Taub János ,,tudományos” rendezését a kezdeti nézőtéri értetlenségen. Amikor már belelendül a gépezet, persze a közönség is veszi a lapot. A visszájára forduló segítség tragikomikus végkifejlete azonban mintha ebben a felfogásban – és ebben a korban – komorabb színekkel festene. A háromgyerekes munkáscsalád feje, aki szinte már retteg a segíteni akaróktól és ezért agyonveri azokat, gyilkos kritikát mond a ma is büntetlenül virágzó bürokráciáról, a tehetetlenségről és az arctalan kollektív felelősségről. Mintha kihúzták volna Schwajda gondolatai mögül a felhőtlen szórakozás esélyeit: az Új Színház bemutatója azt sugallja, mostantól már minden vérre megy. Ezt egyébként a groteszk kelet-európai atyja, Mrozek már régen is így gondolta, úgyhogy bennünk, illetve a Himnusz írójának ,,emberségében” lehet a hiba. Azért nézzék meg az előadást, s ha mégis nosztalgiájuk támadna, a büfé áraitól azonmód kijózanodhatnak. –
