Ronald Reagan, az amerikai konzervatív repubilikánusok máig bálványként tisztelt elnöke szerint: “Sohase mondj rosszat más republikánusokról. Ez a tizenegyedik parancsolat.” A köztársasági párt Philadelphia városában tartott 37. elnökválasztási gyűlése hűségesen tartotta magát ehhez. Nem is tehetett másképpen. A partit eleve lejátszották. Egyetlen jelölt volt: George W. Bush, Texas állam kormányzója, a legutóbbi republikánus elnök fia.
Az amerikai politikai szleng valaha úgy szólt, hogy a döntésekre, így az elnökjelölt kiszemelésére is “füstös szobák” homályában kerül sor. Erre hivatkozva a New York Times azt írta a gyűlés légköréről: “Itt nincsenek többé füsttel telt szobák, ha nem számítjuk a gyűlés nagytermét, amelyet mesterségesen gerjesztett, politikailag korrekt füstfelhők borítottak.”
Ami Európát illeti, a legtömörebben a Finan-cial Times fejezte ki a helyzetet: “Az idei republikánus konvenció a forma végső győzelme volt a lényeg felett.”
A színjátékhoz tartozott, hogy a múlt hét elején kezdődött gyűlésen Bush, a győztes (mintha meglepődött volna) csak csütörtökön jelent meg ünneplő hívei előtt.
TAKTIKAI FORDULATOK. Amíg Bush kormányzó eljutott eddig, jó néhány taktikai fordulatot kellett végrehajtania. Egy politikai dinasztia tagjaként indult, a mérsékelt republikánus elvek hangoztatásával és jelszavául a “könyörületes konzervativizmust” választotta. (Nem mellékesen, a modern amerikai politika leggazdagabb pénzügyi gépezete állott mögötte.)
A tél végén azután megtörtént az, ami “McCain lázadása” néven vonult be a republikánusok történetébe. A szenátor a liberális konzervativizmus fegyverzetével indult csatába Bush ellen, tömegtámogatása egyre nőtt és még hagyományosan demokrata választói rétegeket is magával ragadott. Bush kénytelen volt váltani. Nemcsak 70 millió dollárnyi választási kasszájának jó részét költötte McCain megfékezésére, hanem kezet nyújtott a republikánus szélsőjobbnak is, s már szinte veszélyesen radikális konzervatívként semlegesítette vetélytársát (a londoni Economist a “vicsorgó jobboldali” minősítést használta). Ez viszont azzal fenyegetett, hogy a túlságosan jobbra csúszott republikánusok elveszíthetik majd az igazi csatát: a demokratákkal vívott párharcot a Fehér Házért.
Így hát az utóbbi hetekben Bush ismét arculatot váltott. A hivatalos jelszó előtt újra megjelent a “könyörületes” jelző. A pártot közép felé kormányozták és a konvenció második napján már felléptették a megszelídített lázadót is. McCain engedelmesen szólította fel a gyűlést Bush támogatására. A politikai taktika logikája azt követelte volna, hogy McCain legyen Bush alelnökjelöltje, hiszen ő állíthatott volna a republikánusok mögé el nem kötelezett rétegeket.
MCCAIN HELYETT CHENEY. Bush azonban egy ízig-vérig konzervatív politikust választott Richard Cheney személyében, aki apja elnöksége idején hadügyminiszter volt, s vagyonát éppen úgy az olajüzletben szerezte, mint a baráti Bush család. Ez lojalitásának abszolút biztosítéka, ennél is fontosabb azonban, hogy még minisztersége előtt, szenátor korában a bigott amerikai konzervatív ideológia szabályai szerint szavazott. Ellenezte a fegyverek birtoklásának korlátozását, a környezetvédelmi javaslatokat, az oktatási programok kiterjesztését, de még azt a felhívást is elutasította, amely felszólította volna Dél-Afrika akkori kormányát, hogy bocsássák szabadon a börtönben lévő Mandelát.
Az alelnök kiválasztása egyértelműen azt jelenti, hogy Bush konzervativizmusának könyörületességét jócskán meg lehet kérdőjelezni. Ez – európai terminológiával – nyitás jobbra, amellyel Bush a párt radikálisan szélsőséges választóinak szavazatát is el akarja nyerni. Meglehet, ennek a lépésnek vannak elfogadható taktikai okai is: megakadályozni, hogy ezek a rétegek az ultrajobboldali Pat Buchanan által vezetett Reform pártra szavazzanak.
A republikánusok külsőleg valóban egy hajszálpontosan koreografált, végső soron semmitmondó televíziós látványosságnak beillő gyűlésen emelték pajzsra a Bush-Cheney párost. A látvány azonban mégis csak egy határozott döntést takar, amelyet Lyn Nofziger, Reagan exelnök hajdani vezető tanácsadója így határozott meg: “Bush célja az, hogy megerősítse helyzetét a konzervatív aktivisták között, s maga mögé állítsa azokat a rétegeket – a kékgalléros fizikai munkásokat, a társadalmi változások ellenzőit és a fehér etnikai szavazókat -, amelyek annak idején Reagant győzelemre segítették. De ha így van, miért nem vallja be?”
Philadelphia tanulsága szerint alighanem azért, hogy azoknak a szavazatait is megszerezze, akik a “könyörületes konzervativizmus” jelszava mögött egy mérsékelt centrum pártot szeretnének felfedezni. –
