Az euró-övezet tizenegy tagországában egységes a valuta, a monetáris politika és a pénzpiac. Egységes bankfelügyelet viszont nincs. Pedig szükség volna rá. Könnyű elképzelni egy olyan helyzetet, amelyben – miközben egy bank problémái villámsebesen terjednek át a többiekre Európa-szerte -, a helyi hatóságok értékes órákat, sőt napokat vesztegetnek el azon tanakodva, hogyan is reagáljanak a bajra.
A veszélyt csak tovább növeli az európai pénzügyi rendszerek összeolvadása. Az euró bevezetése óta eltelt bő 18 hónapban a régió tőke- és árupiacai még tovább integrálódtak. A bankok egymás után nyitnak érdekeltségeket a szomszédos országokban, sőt határokon átnyúló fúziókra is akad példa. Már csak idő kérdése, s megjelenik a színen az első páneurópai pénzintézet. “A bankok egyre növekvő mértékben ki vannak téve azoknak a veszélyeknek, amelyek az euró-zónán belül valahol másutt keletkeznek. A pénzügyi stabilitást fenyegető kockázatoknak mind kevésbé állják útjukat az országhatárok” – hangsúlyozta egy május végi konferencián Wim Duisenberg, az Európai Központi Bank (ECB) elnöke.
Csakhogy a szabályozás változatlanul kizárólag nemzeti hatáskörbe tartozik. Azaz például a hollandok felelőssége a teljes ING Group felügyelete, annak ellenére, hogy az amszterdami központú pénzügyi szolgáltató óriás Belgiumban, Németországban és Nagy-Britanniában ugyancsak a piac meghatározó szereplője. Amikor minden rendben van, ez a rendszer működik. Ám amint bármilyen probléma felbukkan, semmi jó nem várható tőle. A nemzeti felügyeleteknek nincsenek embereik az Európai Unió (EU) többi tagállamában, viszont a külföldi bankok tevékenységének ellenőrzésében csak másodlagos szerepet játszó helyi hatóságoktól sem remélhetik, hogy azok a kellő gyorsasággal adják át a szükséges információt.
S hogy a kép még sötétebb legyen, az euró-zóna tizenegy tagországának még egy afféle utolsó mentsvárként szolgáló közös hitelintézete sincs. Az Európai Központi Bank nem teheti kockára úgy az adófizetők pénzét, hogy aládúcolja a megroggyant intézményeket. Az effajta kiadások a nemzeti jegybankokat terhelik. Előfordulhat tehát, hogy egyetlen ország polgárainak kell állniuk a teljes számlát egy európai méretű probléma elhárításáért.
A rendszert mindazonáltal nem lesz könnyű megváltoztatni. A nemzeti hatóságok küzdeni fognak azért, hogy megőrizzék hatalmukat és feladataikat. A politikusok pedig támogatják majd őket, azzal érvelve, hogy amennyiben a bankfelügyelet irányítását kiengedik a kezükből, azzal a nemzeti szuverenitás csorbul.
A szabályozó hatóságoknak persze meg kellene osztaniuk egymással az információkat, és rendelkezésre is állnak azok a szervezetek, amelyek ezt megkönnyítik. Csakhogy a szabályozások rendszere az EU-n belül minden, csak nem egységes. Egyes országokban, így például Spanyolországban a központi bank feladata a felügyelet, míg másutt, például Németországban, ez a szerep egy külön intézményre hárul. A szabályoknak szintén eltérő eréllyel szereznek érvényt: a legszigorúbbnak Németországot tartják.
Az interneten nyújtott banki szolgáltatások terjedése pedig még élesebben világít rá ezekre az ellentmondásokra. Nem véletlen, hogy a közelmúltban hat bank – köztük a holland ABN Amro és a spanyol Banco Bilbao Vizcaya Argentaria – elnöke sürgette a maga pénzügyminiszterét: dolgozzanak ki közös stratégiát az online bankok felügyeletére.
Egyes EU-beli vezetők átlátják a problémát. Laurent Fabius francia gazdasági miniszter például azt ígérte, hogy a szabályozó és felügyeleti rendszer felülvizsgálatát a július 1-jével megkezdődött soros francia EU-elnökség fél évének egyik kiemelt célkitűzésévé teszi. Az ő ösztönzésére az EU éppen a minap állított fel egy bizottságot, amelynek az a feladata, hogy megvizsgálja, miként kellene kezelni a pénzügyi szolgáltatások egységes piacát.
A csapat élén álló Alexandre Lamfalussy – az ECB elődje, az Európai Monetáris Intézet egykori vezetője – pontosan tudja, milyen kihívással áll szemben. “Valós a veszély, hogy a pénzügyi szolgáltatások európai szabályozása hamarosan képtelen lesz lépést tartani azokkal a radikális változásokkal, amelyek a földrész pénzügyi világában ma zajlanak” – figyelmeztet.
Igaza van. Fölöttébb valószínű ugyanis, hogy az európaiak ismét megelégszenek majd a már unalomig ismert nyilatkozatokkal, amelyek szorosabb együttműködést és gyorsabb információcserét sürgetnek. Csakhogy a kontinensnek haladéktalanul szüksége van egy egységes szabályozó hatóságra – még mielőtt késő lesz.
