Gazdasági értelemben a világ egyetlen összefügigő rendszert alkot, sokkal inkább, mint eddig bármikor. Napjainkban igazán érvényesek a XVII. századi költő-prédikátor, John Donne sorai: “Egyetlen ember sem tekinthető önálló egésznek… , bármely ember halála belőlem is elvesz valamennyit… , ne kérdezd hát, hogy kiért szól a harang; érted szól.”
Ezúttal nem az emberi egyedek halála miatti aggodalomtól hajtva ragadtam tollat; az nyugtalanít, hogy mi lesz az emberiséggel gazdasági értelemben, ha a Wall Streeten súlyos válság törne ki az új évszázad elején, olyan, mint az 1929-33-as volt. Miként annak idején, a pénzügyi összeomlás vírusa ezúttal is fénysebességgel terjedne szét New Yorkból a világ fontosabb tőzsdéi felé.
Nem az izgat persze, hogy egy ilyen fordulaton a tőzsdei spekulánsok egy része megszedi magát, mások meg óriásit buknak. Félelmeim a gazdaság reálszféráját érintik, azt, ahol az emberek javakat állítanak elő, s megkeresik a megélhetésükre valót. Emlékezzünk: 1929-ben a tőzsdekrachot a nagy gazdasági válság követte Amerikában Herbert Hoover elnöksége idején. De van ennél közelebbi példa is: amikor 1990-ben Japánban kipukkadt az ingatlan- és részvénypiaci buborék, egy évtizedig tartó recesszió “köszöntött be” az ázsiai szigetország reálgazdaságában, s ma sem mondható ki egyértelműen, hogy megindult volna a talpra állás.
MI A JEGYBANK DOLGA? Ezért nem értek egyet azokkal a fiatal közgazdászokkal, akik tavaly nyáron arra biztatták Alan Greenspant, a Fed elnökét, hogy ne törődjön az egekbe szökött amerikai részvényárfolyamokkal. “Azzal törődjön inkább, hogy ne lóduljon meg az infláció, kizárólag ez a dolga” – mondták kórusban az ifjúság határozottságával és bájos tudatlanságával.
Magam azonban másként vélekedem. Greenspannek – miként az Európai Központi Bank, a japán jegybank, vagy a többi állam nemzeti bankja vezetőinek – két alapvető feladata van: egyrészt megteremteni, majd fenntartani a reálgazdaság hosszú távú növekedését, mégpedig magas foglalkoztatottsági ráta mellett, másrészt megkímélni a gazdaság reálszféráját az infláció felgyorsulásától.
A spekulatív piacokon bekövetkező hirtelen megugrások, illetve visszaesések igenis befolyásolják a reálszféra gazdasági ciklusait és a fogyasztói árindexet. Ez elég nyomós érv ahhoz, hogy a jegybankok és a pénzügyi politika egyéb irányító szervei minden tőlük telhetőt megtegyenek a nagyobb tőzsdei kilengések megelőzése végett.
Greenspan már évekkel ezelőtt megértette ezt. Figyelmeztetett is az “irracionális bőség” veszélyeire. A Fed ennek jegyében emelte sorozatosan a rövid távú kamatlábakat. Mi volt a célja? Nem a fogyasztói árak vagy a bérkiáramlás megfékezése.
A KAMATEMELÉSEK HÁTTERE. Az 1999-ben és az idén végrehajtott kamatszigorításokkal részben a reálszféra túl gyors növekedését kívánták Greenspanék megfékezni. S amennyiben a cél a tartós gazdasági virágzás feltételeinek megteremtése, akkor – miként azt a gazdaságtörténet és a közgazdasági elmélet egyaránt igazolja – a választott lépések bölcsnek minősülnek, nem pedig hisztérikusnak, mint egyesek állítják.
Másrészt azonban azt is vélelmezem, hogy a Fed a pénzszűkítő intézkedésekkel egyúttal fékezni kívánta az Új Gazdaságot megtestesítő – internetes, távközlési, biotechnológiai – cégek részvényárfolyamainak rakétaszerű felívelését. Azt a folyamatot, amelyen néhányan csillagászati vagyonokat szereztek, illetve veszítettek el.
A mai állapotok bennem a XIX. század végi aranylázat idézik fel. Vagy: 1920-ban mintegy 300 autógyártó működött Amerikában. Az emberek vették a részvényeiket, mert hittek benne, hogy ez a technikai újdonság gazdaggá teszi majd őket is. Mint tudjuk, csupán három autóipari cég bizonyult életképesnek: a GM, a Ford és a Chrysler. Ugyanez lesz a végkimenetele a mai dotcom rulettnek.
Engem mostanában az nyugtalanít, hogy Greenspan mintha engedett volna korábbi szigorából, s már maga is hajlamos kivenni a részét az új típusú növekedést hirdetők győzelmi ünnepéből. Egyes mondataival arra utalt, hogy talán mégis lehet abban valami, ha ennyi rafinált befektető hisz az új éra részvényeiben. Ez azonban a legenyhébb minősítéssel is naivitás. Tartósan nyerni itt csak az egyre újabb és újabb papírokat piacra dobó befektetési bankok tudnak, na meg a brókercégek, azok így is, úgy is megkapják a jutalékukat, függetlenül attól, hogy a részvényárak megduplázódnak, vagy megfeleződnek.
Nem akarom, hogy félremagyarázzák a szavaimat. Állítom ugyan, hogy duzzad a piaci buborék, de nem mondom, hogy mindenki rohanjon biztos befektetési módozatokra cserélni a részvényeit. A buborék akár még egyszer ennyi ideig egyben maradhat, mielőtt kidurran.
A fentieket elsősorban Greenspannek, a washingtoni törvényhozás tagjainak, illetve a külföldi vezető politikusoknak ajánlom figyelmébe. S a konklúzió: ne essenek egyik végletbe sem, ne higgyenek ájultan az új éra által garantált felvirágzásban, de ne adják át magukat a világvége hangulatnak sem.
