Laetitia Casta, az elragadó szépségű, 21 éves topmodell a napokban szülőföldjét, Franciaországot hátrahagyva Nagy-Britanniába, pontosabban Londonba költözött. Ő maga ugyan azt állítja, döntésének egyedüli oka, hogy a La Manche túloldalán szabadon élvezheti akár az éjszakai életet is, s nem fenyegeti állandóan az a veszély, hogy tolakodó rajongói felismerik. A korzikai születésű szépség döntését igazán pikánssá teszi, hogy a francia polgármesterek szövetsége Brigitte Bardot és Catherine Deneuve után alig néhány hónappal ezelőtt éppen őt választotta meg Marianne-nak, azaz a következő tíz esztendőben ő szimbolizálja majd Franciaországot. Arcmása ott szerepel majd egy sor bélyegen és érmén, Marianne-sapkás mellszobra pedig szerte az országban ott lesz a városházák termeiben.
Mindazonáltal korántsem ő az egyetlen, aki az utóbbi években hasonló módon hagyta el az országot. Pusztán Nagy-Britanniában ma nem kevesebb mint 300 ezer francia él, így nem csoda, hogy Laetitia Castát is azonnal besorolták az “adóemigránsok” közé. Végtére is a jövedelemadó legmagasabb kulcsa Nagy-Britanniában 40, Franciaországban viszont 54 százalék; a szigetországban lényegesen alacsonyabbak a tb-terhek és egyáltalán nem létezik vagyonadó. A tehetségek “kirajzásáért” és “elüldözéséért” a szocialista kormányzatot hibáztató jobboldali ellenzék egyik vezéralakja, Philippe Séguin a minap egyenesen úgy fogalmazott, hogy a korábbi két nagy kivándorlási hullámot – a hugenottákét 1685-ben és a királypártiakét 1789-ben – most egy harmadik követi a francia történelemben.
A vádakban lehet is némi igazság, hiszen a kormányzat a közelmúltban büszkén jelenthette be, hogy az elmúlt esztendőben a tervezettnél 7,6 milliárd euróval nagyobb adóbevételt könyveltek el. Az euró-övezet többi tagja hiába várta, hogy Párizs az ölébe pottyant milliárdokat az államadósság csökkentésére fordítja, vagy – ami legalább ilyen sürgető – lefaragja a kezdeményezőkészséget elriasztó vállalkozói adóterheket. A Jospin-kabinet ehelyett a szocialisták baloldalának tett gesztussal az alacsony jövedelműeket érintő adócsökkentést helyezett kilátásba.
A gazdasági eredmények egyelőre megengedik az effajta döntéseket. A tavalyi GDP-növekedés 2,7 százalékos volt; erre az évre egyesek akár 4,2 százalékos bővülést is elképzelhetőnek tartanak. Ezzel pedig a nem is olyan régen a “futottak még” kategóriába sorolt francia gazdaság ma egyértelmű éllovas az európai nagy négyek között, maga mögé utasítva Németországot, Nagy-Britanniát és Olaszországot. A munkanélküliségi ráta ugyan továbbra is magas, ám a jelenlegi kormányzat 1997. júniusi hivatalba lépésekor megörökölt 12,6 százalékos szint azóta folyamatosan csökken. Mindeközben a párizsi tőzsdeindex újabb és újabb magasságokba tört, lendülete a két héttel ezelőtti tőzsdepánikig messze meghaladta a Dow Jones indexét. A CAC az elmúlt tizenkét hónapban bő 20 százalékot vert rá a londoni FTSE Eurotop 300-as indexre is.
A fellendülés elsődleges okai között elemzők – bár egyesek változatlanul aggasztóan alacsonynak tartják a cégalapítási lendületet – az úgynevezett Új Gazdaság franciásított változatát, a tavaly 430 százalékos növekedést produkáló Nouveau Marchét említik. A hagyományos gazdasági fogalmak szerint csecsemőkorú távközlési és internetes vállalkozások, a dot.comok máris milliárdos forgalmat bonyolítanak le. Alapítóik közül sokan a kaliforniai Szilícium-völgyben lesték el az alapvető szakmai és üzleti fogásokat, s onnan visszatérve ma otthon kamatoztatják a tanultakat. Ilyen például a mindössze 27 esztendős Michel Meyer 1995-ben alapított Multimania nevő cége, amely a minapi tőzsdei bevezetésekor közel egymilliárd dolláros piaci értékre állt be. A vállalkozás egy egyszerű internetes csevegőoldalból, a Baguette Virtuelle-ből fejlődött ki.
Ez is jelzi, hogy a francia tőke dekoncentrálódik, az állam visszavonul, még ha egyelőre nem is a kellő mértékben. Szocialista létére Lionel Jospin több állami céget privatizált, mint az őt megelőző hat miniszterelnök bármelyike, “állam bácsi” azonban még mindig a GDP 52 százalékának újraelosztását tartja a saját kezében, míg ugyanez a mutató az Egyesült Államokban csupán 30 százalék. Mindazonáltal a gazdaság néha az állami beavatkozást is a maga javára képes fordítani. A munkanélküliség csökkentése jegyében hosszas előkészületek után végül az idén februárban bevezetett 35 órás munkahét intézménye például arra ösztönözte a munkaadókat és a munkavállalókat, hogy a korábbiaknál sokkal rugalmasabb vállalati-alkalmazotti kapcsolatrendszereket alakítsanak ki.
Természetesen a feltörekvő kicsik mellett a régi nagyok között is akad sikersztori. Az egyik jó példa az Alcatel. A Wall Street-i elemzők többsége egyetért abban, hogy a távközlési berendezések európai gyártói közül ennek a cégnek lehet a legnagyobb esélye a túlélésre a globális versenyben. Az 1987-ben privatizált egykori állami monopólium élére 1995-ben nevezték ki a vállalati stratégiaváltás egyik specialistáját, Serge Tchurukot. Az új főnök nyomban drasztikus fazonigazításba kezdett, a létszámleépítés mellett eladott számos periférikus üzletágat, s alig két évvel később, 1997-ben a Morgan Stanley már “Európa fénysugaraként” jellemezte a hajdani monopólium romjain életre kelt vállalatóriást. Azóta pedig az Alcatel már a tengerentúlon is megvetette a lábát: az elmúlt két évben az Egyesült Államokban és Kanadában például felvásárolt hét számottevő vagy feltörekvő számítástechnikai és internetes céget.
Az Alcatel, akárcsak a francia gazdaság egésze, az elmúlt évben elért sikereit jórészt az euró gyengélkedésének köszönheti. Miként a közös valuta mélyrepülése okozta exportfellendülés teszi lehetővé a Jospin-kormányzatnak azt is, hogy az elvártnál lassabban haladjon a szükséges szerkezeti reformokkal, az adócsökkentésekkel, a bürokrácia megkurtításával és az üzleti élet túlszabályozottságának megszüntetésével. Az elkötelezetten szabad piacban gondolkodó pénzügyminiszter, Dominique Strauss-Kahn múlt novemberi kényszerű távozása után a súlytalannak mondott Christian Sautter állt a tárca élén. Szűk fél évi intermezzo után azonban, a fél szemmel már a 2002-es elnökválasztásra figyelő Lionel Jospin ismét egy erős embert ültetett a pénzügyminiszteri székbe: Laurent Fabiust. Fabius szintén reformhívő, s nyilatkozatai szerint mindenekelőtt a magánszemélyek és a vállalatok adócsökkentésére készül. Vele visszatér az egyensúly a párizsi kormányba, ami Európa szempontjából is a legjobbkor jön, hiszen bő két hónap múlva Franciaország veszi át a soros elnöki tisztet az Európai Unió élén.
Szimbolikus gesztusok
