Legutóbb Berda József – egy személyben magyar Villon, Szent Ferenc és Gargantua – az elfelejtett költő nyomán próbáltam felkutatni Újpesten. Utcát, ahol hazajárt. Házat, ahol örök ágyrajáróként csak egy ágya volt. Kocsmát, ahol iparosmecénásai etették-itatták. Sehol semmi. Kedvelt tanyája volt ugyan a régi Peyerli is, meg a Kéhli, de igazi pátriája mindig Újpest maradt. Idéztem sorokat senkivel össze nem téveszthető verseiből, ezt most sem állhatom meg, hátha némi gusztust csinálok – nem csak vendéglőkre, de egy kicsike költészetre is ebben a zord technokrata világban. Erdőjáráson, gombászáson, evésen és iváson kívül imádta még a rubensi idomú asszonyokat is. (Világos!) Egy kövér asszonyra című versből: “Ha csúfondáros volnék, azt mondanám tán: / magas, kövér dög, mondd, hol dagadtál / meg ennyire? De én, derűs férfi, látom / a művészi valóságot: izomsonkáid, két / nehéz combod, melytől meggyullad / a képzelet, s inkább illendőn így / köszöntök rád: üdvözlégy te / százkilós, te mosolygó hasú tündér – / lám, ilyenre fájt a fogam!” De politizált is a maga hangnemében, 45 előtt meg után is. 57-ben írja a jelszavaktól terhes proletárdiktatúrában ez a legproletárabb proletárköltő (Gátlás nélkül): “Óh, ha kiböffenthetném most, romlott levegőként, / valamennyi zsarnok agyalágyult jelszavát is … / Egész nap, éjt-napot ennék-innék s végül is / akkorákat böfögnék dühöm jókedveként, hogy / felrobbanna tőle az eszét-vesztett világ.”
Újpesti bolyongásaim közepette eszembe jutott a Megyeri Csárda, mely nem valószínű ugyan, hogy Berda tanyája lehetett, ahhoz túl messze fekszik az ő gyalogszerhez és villamoshoz kötött életszféráját tekintve, de mégiscsak Újpest, a legkülsőbb Váci úton, már a limes-en. (Szó szerint: itt volt a Római Birodalom határvonala, őrtornyokkal, erődökkel.) E főút menti határcsárdáknak nagy múltjuk és életük volt. Kereskedők, parasztszekeresek pihenője, betyárok tanyája, meg a kupeceké, akik a lopott lovakat itt csereberélték. A Megyeri Csárda múltja is századokba nyúlik, de új korszaka 1918-ban kezdődött, amikor a Károlyi-tulajdon a Tungsramé lett. Az UTE itt ünnepelte foci és vízilabda győzelmeit, ideszoktatván a szurkolókat is.
Nemrég felújították. Szép, hatalmas cserépkályhák dominálnak a termekben. Népi hímzések a falakon (az 1965-ben pingált kalocsai fal védett), népi tárgyak, vidám népi (azaz cigány: azértis!) zenekar, műemléknek számító faragott cimbalommal, bravúrzenészekkel. Mondják, kár, hogy nem másnap este jöttünk, akkor turistacsoport és nagy folklórgála van. (Nem biztos, hogy kár, gondolom én, ahogy az ilyen turisztikai show-kat és magamat ismerem.) Inkább együnk! A palócleves (üdv a palóc kocsisok szellemének) kitűnő. Még soha nem ettem ilyen puha és ugyanakkor ropogós libacombot. A párolt káposzta viszont akkor jó, ha teljesen megroggyantják. A sertésborda kecskepásztor módra szintén nagyon jó, a juhsajt megteszi a magáét (mint mindig). A Csárda-palacsinta felejthető, túltupírozott, egymást oltják ki az ízek. És az Unicumot legközelebb hűtve kérem! –
Környezet: turistáknak való Kiszolgálás: nagyon szolgálatkész Választék: magyaros Előételek: 450-1600 forint Levesek: 320-520 forint Főételek: 790-1850 forint
