Jóllehet, a daytoni békemegállapodás 1995-ös aláírása lehetőséget teremtett Bosznia-Hercegovina gazdasági fejlődésének megindulására, az elmúlt négy év során még nem teremtődtek meg az önfenntartó növekedés feltételei. A boszniai nemzetek polgárháborújának lezárása óta 48 százalékkal nőtt ugyan a GDP, de még mindig csak a háború előtti szint 45 százalékát éri el. A gyakorlatban igen nehézkesen működik az “egy ország, két entitás, három nemzetiség” elve, és az 1999-es év jelentős eredményei ellenére továbbra is alapvető gondot jelent a menekültek visszatérése. A politikai nehézségek szinte mindennaposak: korábban elsősorban a szerbek irányította entitás, a Szerb Köztársaság vezetése gördített akadályokat a kiegyensúlyozott együttélés elé, újabban viszont inkább a másik országrészből, a Bosnyák-Horvát Föderációból gátolják az ésszerű együttműködést. Tavaly decemberben a horvát titkosszolgálat hercegovinai akcióinak lelepleződése, nem sokkal korábban pedig a nemzetközi segélyek felhasználása körül burjánzó – a bosnyák legfelső vezetés köreit is érintő – korrupció keltett figyelmet.
A gazdaság talpra állása pedig lassabban halad a reméltnél. A munkanélküliségi ráta 40 százalékos, az ipari termelés és az export növekedése pedig elmarad a várakozásoktól. Ennek következtében a folyó fizetési mérleg hiánya 1999-ben a GDP 20 százaléka körül alakul, és 2000-ben is legalább 15 százalékos folyómérleg-deficit várható.
A fejlődés ráadásul komoly területi egyenlőtlenségeket mutat: a Szerb Köztársaság egy főre jutó GDP-je csupán a háromnegyedét éri el a Bosnyák-Horvát Föderációban mértnek. Ennek legfőbb oka az, hogy a korábbi szélsőségesen nacionalista szerb vezetés miatt a nemzetközi segélyek a rekonstrukció első két évében egyértelműen a föderáció területére koncentrálódtak. A nemzetközi szervezetek irányában alapvetően kooperatív Dodik-kormány hivatalba lépése óta azonban az újjáépítés területi kiegyensúlyozottsága figyelhető meg, aminek köszönhetően 1997 közepétől felgyorsult a Szerb Köztársaság felzárkózása.
Ezt a folyamatot akasztotta meg Jugoszlávia NATO-bombázása a közvetlen kereskedelmi kapcsolatok és a szállítmányozási útvonalak lerombolása révén, persze sokkal hátrányosabban érintve a szerb, mint a bosnyák-horvát entitást. A Szerb Köztársaságban ráadásul általánosan elterjedt a gyorsan inflálódó jugoszláv új dínár használata, ami a lakossági megtakarítások reálértékének jelentős csökkenéséhez vezetett.
A föderációban más a helyzet, ott a bosnyák többségű területeken az 1997 közepe óta – valutatanácsi rendszerben, 1:1 arányban – a német márkához kötött boszniai konvertibilis márka, a hercegovinai horvátoknál pedig a horvát kuna használata az általános. A valutatanácsnak köszönhetően sikerült megfékezni az inflációt, és a konvertibilis márka használata ma már a szerbek és a horvátok körében is terjed.
A föderáció számára Jugoszlávia kereskedelmi partnerként és tranzitútvonalként is lényegesen kisebb jelentőségű, így a “Koszovó-hatás” is mérsékeltebb volt. Emiatt rövid távon a föderáció gazdasága ismét gyorsabban nőhet, mint a Szerb Köztársaságé. Középtávon is kedvezőbbek a bosnyák-horvát entitás kilátásai: az infrastruktúra rekonstrukciója ott jóval előrehaladottabb és az ipari termelés súlya is lényegesen nagyobb. Egyelőre azonban mindkét entitás területén a szolgáltató szektor bővülése mutatkozik a növekedés motorjának.
A hosszú távon egyértelműen kedvezőnek tűnő kilátások valóra válásához teljesülnie kell néhány alapvetően politikai természetű követelménynek. Javítani kell a nemzetiségek közötti együttműködésen, a konföderáció, az entitások, és a kantonok szintjén éppen úgy, mint a helyi önkormányzatokban. Ebből a szempontból nem túl biztató, hogy az idei választásokon az előrejelzések szerint ismét az úgynevezett “nemzeti” pártok győzelme valószínűsíthető. A másik elengedhetetlen feltétel a korrupció leküzdése, ellenkező esetben ugyanis számottevően csökkenhet a nemzetközi közösség támogatása, ami súlyos következményekkel járna az autonóm növekedésre egyelőre képtelen Bosznia-Hercegovinára nézve. –
