Bár a kártya eltűnésének telefonos bejelentése immár azonnali letiltást és banki felelősség viselést von maga után, továbbra is elvárja a pénzintézetek egy része, hogy az ügyfél ezen igényét néhány napon belül írásban is megerősítse. Persze ennek hiányában sem oldják fel a tiltást a bankok: ezzel az extra lépéssel az olyan szélsőséges eseteket kívánják elkerülni, mint például amikor valamelyik családtag tartja így távol “büntetésből” a társkártyával ellátott házastársát a családi folyószámlától.
Ilyen azért ritkán esik meg, sőt, a bankok szerint általában kártyaletiltásból sincs sok. Az ilyen módon hatástalanított kártyák aránya az összes kibocsátotthoz képest a banki becslések szerint mindössze ezrelékekben mérhető. Ahol viszont a nyilvántartásból ez az adat kinyerhető, ott – mint az Erste Banknál – meglehetősen nagy számra bukkantunk. Az említett pénzintézetnél ez az arány jó fél százalék, bár nem ritka, hogy egy kártyát maga a bank tilt le. Sok egyetemista ügyfél ugyanis szó nélkül “áll tovább”, ezért ha e kártyákon fél évig nincs forgalom, az Erste ily módon “felmond”.
Nos, a bankok az elektronikus fizetési eszközökről szóló, májusban született – a kártyaszerződések módosítását viszont december elsejére előirányzó – kormányrendelettől (főbb pontjait lásd táblázatunkban) éppen azért tartanak, mert a letiltások számának megugrását prognosztizálják. És nem csupán azért, mert a kártyák hatályon kívül helyezésének borsos ára van. (Ez a tiltás időtartamától és hatókörétől függ, a legolcsóbb verzió általában 250 dollárba kerül, és ezt a bank állja). Inkább amiatt aggódnak, hogy a letiltásokat esetleg az ügyfelek saját akciói kísérik. Azaz el sem hagyott kártyájukat tiltják le, majd használják tovább. A saját számlájukról leszívott pénz így egyúttal kárként jelentkezik, ám immár a bank felelősségére. Következésképpen az összeget a bank – hacsak a turpisságot bizonyítani nem tudja – köteles megtéríteni, az ügyfél pedig simán megduplázza a pénzét.
Erre a trükkre persze nem minden kártya alkalmas. A nem dombornyomott, kizárólag elektronikus környezetben használt, a bankkal a tranzakció során tehát on-line kapcsolatban lévő plasztikok letiltása “csak egy mozdulat”, visszaélni velük a bejelentést követően – legalábbis belföldön és a kártyaszempontból hat régióra osztott világ adott esetben letiltott területein – már nemigen lehet. (Arról, hogy hány régióban tilt le egy kártyát, a bank a saját hatáskörében, tapasztalatai és kockázatvállalási hajlandósága alapján dönt, miközben a felelősséget persze valamennyi területért vállalja.) Azonnali letiltásra az elektronikus plasztikoknál a bankok tulajdonképpen eddig is képesek voltak, sőt, némelyikük még hajlandó is. Pontosabban, nyilván letiltották a kártyát, amint tudták, az esetleges károkért a többség viszont csak a letiltás követő naptól vállalt felelősséget. Az utóbbi évben aztán mind többen rövidítették ezt az időt: némely pénzintézet néhány percnyi, mások egy-két órai haladékot kötöttek ki maguknak. Ezeknél tehát az életbe lépő rendelettel gyakorlatilag sem az ügyfél biztonsága, sem pedig a bank rizikója nem nő.
Nem így az úgynevezett off-line, azaz nem elektronikus kártyáknál, ahol a bejelentés nyomán a kártya száma az elfogadóhelyekre időközönként elfaxolt tiltólistákra kerül fel. Ezek esetében a letiltott kártyával végzett tranzakciót nem képes megakadályozni a bank, az ilyenre csak az illető bolttal történő elszámolás alkalmával derül fény. Nem is vállaltak eddig a bekövetkező károkért felelősséget a bankok a letiltást követő 24 órára, külföldi használat esetén ennek háromszorosára.
E kártyák ugyanakkor a bankok “köznapi” kínálatában – épp e veszélyek, illetve az időközben az elfogadóhelyekre telepített elektronikus szerkezetek, a POS-ok miatt – alig vannak jelen. Arányuk manapság nagyjából egyötödnyi, noha a világon, és kiváltképp az Egyesült Államokban ez a fajta az általános. Ezen a környéken azonban dombornyomott plasztikra csak a jobb, alaposan feltérképezett ügyfelek érdemesülnek.
Ezzel együtt is tovább nő a tranzakciók követésének, ellenőrzésének fontossága, bár a különböző monitor rendszerek bevezetésére az eddig is bővelkedő kártyacsalások nagyjából már rákényszerítették a bankokat. Legújabban közösen – kifejezetten a csalók utolérésére szakosodott – csapat felállítását és alkalmazását tervezik, együttműködésben a rendőrséggel.
A letiltás lehetőségét egyébként a rendelet szerint valamennyi banknak napi 24 órán és heti 7 napon át kell biztosítania. Ennek módját viszont már a pénzintézet maga döntheti el, a kisebb bankok például nagy kártyakibocsátókat bíznak meg e feladattal.
A kárviselést illető változásokat a bankkártya-szerződéseknek is tartalmazniuk kell. Ettől ugyan a rendelet születésekor a bankok kissé megszeppentek, tartottak ugyanis attól, hogy a mintegy 2 millió kártyás ügyféllel már csak adminisztrációs nehézségek miatt sem jutnak egykönnyen dűlőre. Így például nem gondolták kivitelezhetőnek, hogy a módosítást az ügyfelek egyenként aláírásukkal is tudomásul vegyék. Végül – bár a kevés kártyás ügyféllel rendelkező bankok vállalkoztak a teljes módosított szerződés kiküldésére, és a jóváhagyások aláírás utáni visszagyűjtésére -, a pénzintézetek huszáros vágással az általános szerződési feltételeket változtatták meg. Ez általában a kereteket rögzítő szerződés melléklete, de annak – a rendeletnek megfelelően – ténylegesen a része. Így csupán azt kellett az ügyfelekkel tudatni, hogy valami történt. Erre a havi számlaértesítő is alkalmasnak mutatkozott. A változás szentesítését pedig az jelentette, ha az ügyfél a hatályba lépés előtt 30 napig nem tiltakozott ellene.
Az is a májusi rendelkezés újdonsága, hogy egyoldalú szerződésmódosítás esetén – mint amilyen ez is volt – a banknak egyáltalán értesítenie kell az ügyfeleit. A változtatásnak ezentúl is elég a tényét közölni, a tartalmát nem kell részletesen: ha valaki kíváncsi, tekintse meg a hirdetményt a bankban! Ezzel elkerülhetők az olyan esetek, mint amikor a nyáron az egyik bank egyszer csak úgy döntött, hogy az ügyfelek internetes megrendeléseikért elektronikus kártyákkal ezentúl nem fizethetnek. (Ez egyébként gyakori.) Ez a többséget nyilván hidegen hagyta, néhányakat azonban – minthogy az eladó a kártyán keresztül nem tudta leemelni a megrendelt áru ellenértékét, az illető tehát fizetésképtelennek tűnt – kifejezetten kényelmetlenül érinthetett.
