A közgazdasági elméleti modellek és megközelítések divatjának változásai a verseny feltételeivel kapcsolatos gondolkodást sem hagyhatták érintetlenül. A keynesi iskola uralkodásának időszakában, amikor a meghatározó megközelítés az aktív állami szerepvállalás és keresletteremtés volt, természetesnek tűnt a kiterjedt állami jelenlét a közszolgáltatások területén. Nem így a monetarista iskola alatt: a reagani és thatcheri gazdaságpolitika időszakában az állami monopóliumok feltörése nagy léptekkel haladt előre.
A verseny fundamentuma a neoklasszikus és a monetarista megközelítésnek. Az érvelés szerint a verseny tökéletlensége piactorzuláshoz vezet, amelynek következménye az erőforrások optimálistól eltérő elosztása lesz. Olyan piacokon, ahol a termékek és szolgáltatások előállításához szükséges javak elméletileg végtelen mennyiségben állnak rendelkezésre, ahol az értékesítési csatornák nyitottak és ahol számtalan előállító verseng, az állami beavatkozás megszüntetése viszonylag egyszerű. Az állam helyére benyomulnak a versengő termelők, s mindenki alkalmazkodik a megváltozott követelményekhez.
Vannak azonban olyan területek, ahol a termelési javakhoz, s főleg a szállítás eszközeihez korlátozott a hozzáférés. Tipikusan ilyenek a vezetékes szállítással forgalmazott “termékek”: a villamos energia, a földgáz, a telefon. Ilyen szűkös jószág lehet azonban más természetű is, például a sugárzási frekvencia, a légifolyosó, a légikikötő.
A létező rendszerek esetében az elméleti és gyakorlati nehézséget az okozza, hogy általában ezek a jelenlegi termelők integrált tulajdonában és működtetésében állnak. Olyan modellek kidolgozására van szükség, amelyek lehetővé teszik e szisztémák biztonságos működtetése mellett harmadik fél szabad hozzáférését (third party access). Harmadik fél ebben az esetben az, aki nem a korábbi termelő, s nem is a fogyasztó, hanem a termelő versenytársa.
Az első lépéseket ebbe az irányba az amerikai piacon tették meg a nyolcvanas évek közepén – éppen a légi közlekedés felszabadításával. Az Európai Unió nem játszott úttörő szerepet a természetes monopóliumok piacainak megnyitásában. A villamosenergia-piac liberalizációja például az Egyesült Államokhoz képest egy évtizeddel később, csak az idén kezdődött el. A késésben a hagyományok mellett bizonyára fontos szerepe van a nemzeti piacok széttagoltságából és az állami szerepvállalás tagországonkénti eltéréseiből fakadó nehézségeknek. A kilencvenes évek során azonban a világpiacra kerülő termékek és szolgáltatások áraiban a keynesi hagyományokra alapozó állami rendszerek költségeit már nem lehetett elismertetni. Az unió megkezdte saját belső nemzeti természetes monopóliumainak lebontását. Ez azonban nagyon hosszú folyamatnak tűnik.
Az igazi kihívás mégsem a belső határok eltörlése volt. Ez a folyamat, ha döcögve is, de halad, s az uniós apparátus által kézben tartható. Kérdés azonban: képes lesz a közösség ellenállni annak, hogy e téren is kialakuljon az Európai Erőd szindróma. Vagyis, miként biztosítható, hogy a belső piaci liberalizáció mellett az unión kívüli szállítók számára is megvalósuljon a harmadik fél hozzáférése. Pedig a verseny ki fogja kényszeríteni, hogy távlatilag például kanadai légitársaságok is szabadon közlekedtethessenek járatokat mondjuk a London-Párizs viszonylatban, vagy hogy ukrán áramtermelők is versenybe szálljanak tegyük fel Milánó körzetének ellátásáért. Az unió számára azonban egyelőre még a felvételre váró tagországok cégei által esetlegesen támasztható verseny is fejtörést okoz. A piacnyitás új lépcsőjére még várni kell.
