Tíz évvel ezelőtt a “borozókban” háromféle bort lehetett kapni. A csapos kétféle fehéret – a száraz olaszrizlinget és az édes rizlingszilvánit -, valamint az általában bikavér fantázianevű vöröset merte a poharakba. Az alkoholtartalmú nedű azonban soha nem látta ezen szőlőfajták egyikét sem. Nem csoda, hogy a magyar bor egykori hírneve mára már igencsak megkopott.
A régi dicsőség helyreállításán fáradozik a 436 magyar bortermelő községben élő több mint 100 ezer család, amelyben meghatározó megélhetési, bevételi forrás a szőlő- és bortermelésből származó jövedelem. A helyzetük nem túl rózsás, pedig Magyarország 2,74 millió hektárnyi gabona vetésterülete 28 millió óra munkaalkalmat tesz lehetővé, míg az alig 100 ezer hektárnyi szőlőültetvénye viszont jelenleg 68 millió, gondosabb műveléssel akár 92 millió órát.
A baj ott kezdődik, hogy nem a szőlőtermelők, hanem a felvásárló nagy pincészetek érdekkörébe tartozik a feldolgozó kapacitás közel 70 százaléka, a megfelelő tárolótér háromnegyede, és a borpalackozók éves kapacitásának több mint négyötöde. A szinte teljes borexportot a szőlőtulajdonnal nem rendelkező nagy befektetők bonyolítják le. E kiszolgáltatottság következtében a termelők többsége a művelési költségeken takarékoskodik, s nem telepít új töveket.
Természetesen vannak gazdák, akik már most is nyereségesen termelnek bort. Ők azonban a szőlő mellett rendelkeznek modern gyártókapacitással is, s általában a palackozást és a címkézést ugyancsak “házon belül” végzik el. A legeredményesebbek az értékesítést – külföldön és belföldön egyaránt – is saját kézbe vették, de erre már csak egy bizonyos üzemméret fölött van lehetőség.
A bor ma még a szesztartalmú italok közül az egyetlen nem jövedéki termék, így a nem adózó, műszeszesital-gyártók célpontjává vált. A szabályozás a tervek szerint egyre inkább hasonlítana az unió gyakorlatához, ahol például a felesleg kezelése érdekében bevezették az évente rendszeres és a szükséges mértében preferált borlepárlás gyakorlatát. Nálunk ez évente mintegy 250 ezer hektoliter – jelenleg literenként 55 forintos támogatás és 70 forintos minimálár kikötése melletti – bor lepárlását jelentené. Az intervenció hozzávetőleg 1,4 milliárdos költsége a számítások szerint a szesz jövedéki adójából bőségesen megtérülne.
Csizmadia András “gasztrofilozófus” szerint a mai magyar borkínálatban nagyon alacsony a jó minőségű, középkategóriájú borok – tájborok, asztali borok – aránya. A nagyrédei Szőlőskert Szövetkezet példája pedig igazolja, hogy kereskedelmi célból is lehet jó minőségű, de elérhető árú – 200-400 forintos – bort készíteni. A hajós-bajai borvidéket leszámítva az alföldi homokon képtelenség testes borokat termelni, mégis a cabernet sauvignont és a chardonnay-t erőltetik a siller, a kadarka vagy a zweigelt helyett. Pedig a francia borok túlnyomó része is az utóbbi kategóriát képviseli.
További ellentmondás, hogy Magyarország borvidékeinek klímája és talajviszonyai főként fehérbor termelésére alkalmasak, az igények viszont a vörösbor irányába tolódtak el. “Nagy” vörösborok termeléséhez viszont több meleg kell, ezért Villányt és Szekszárdot leszámítva nemigen található erre alkalmas terület. Az egri borvidék bizonyos dűlőinek szintén jók az adottságai vörösbor készítésére, de meg kell választani a megfelelő fajtát. A cabernet kockázatos, mert a minősége nagyon ingadozik ezen az éghajlaton. Burgundit vagy hasonló stílusú bort – pinot noir-t – kellene termelni, hiszen e fajták őshazája fekszik Egerrel azonos szélességi körön.
“A vörösbor arányának növekedésére hatott az is, hogy igazán jó vöröset könnyebb készíteni, mint ugyanolyan minőségű fehéret, utóbbinál az emberi tényező nagyobb szerepet játszik” – hangsúlyozza Csizmadia András. Amikor valaki a polcról egy vörösbort vesz le, nagyobb az esélye, hogy nem holmi lőrét visz haza. Gál Tibor, a tavalyi “Év bortermelője” nem véletlenül akar világrengető fehérbort készíteni. Van rá esélye, hiszen a chardonnay-val már bizonyított, de vannak más kitűnő magyar fehérborok, például az olyan nagy balatoni borászok, mint Szeremley Huba, Légli Ottó, Tóth Sándor, Figula Mihály már büszkélkedhetnek néhány remekművel, s Tokaj furmintjairól és hárslevelűiről, a borvidék kitűnő borászairól, például Árvai Jánosról sem szabad megfeledkezni. A kitörési pont is a fehérbor lehetne, hiszen az európai bortermő vidékek többségén vörösbor készül, s a fehérek túlnyomó többsége könnyű vagy édes bor.
A magyar borok külföldi népszerűsítésére pedig komoly pénzeket kell áldozni, hogy bekerüljenek a köztudatba, a világpiacon ugyanis szinte tejesen ismeretlenek. Néhány “vájt fülű” borrajongó ismeri a tokajit. Tokaj egyébként kezdi visszanyerni a renoméját, köszönhetően annak, hogy az ottani szőlőültetvényeket privatizáló külföldi cégek marketinghálózatukat a Magyarországon termelt boraik bevezetésére is használják. De az értékesítés a régi felvevő piacokon az utóbbi évtizedek minőségromlása miatt nehezebb. A néhány már említett borász ezért elsősorban olyan országokban próbálkozik, ahol van borkultúra, de a magyar bort nem ismerik sem jó, sem pedig rossz korszakából. Így előbb találni minőségi magyar fehérbort Franciaországban és Olaszországban, mint Németországban, ahol pedig régen sok fogyott.
A valódi kitörési pont természetesen a hazai piac, amennyiben nő az igényes és fizetőképes kereslet. Gyakran azonban külön-külön van csak meg e két vásárlói tulajdonság. A Vinárium Rt. 9-10 évvel ezelőtt kezdte el a minőségi magyar borok itthoni bevezetését. “Ezek nyugaton is magas áron értékesíthetők, de a kis mennyiség miatt nehéz a marketingjük” – osztja meg tapasztalatait Garamvári Vencel, a Vinárium vezérigazgatója. Az ismertséghez mennyiség is kell, s a tokaji borvidék többek közt éppen azért híres, mert képes nagyobb szériát termelni. Hirdetni is csak ekkor érdemes. A villányi borvidék viszonylag zárt és kicsi a maga 400 hektáros területével. Sok ott az igen kis parcellán gazdálkodó kiváló termelő, akik közül a legjobbak is csak 10-15 hektárral rendelkeznek. Garamvári Vencel szerint 40-50 hektáron termő, komolyabb mennyiségű bornak már a marketingje is kifizetődőbbé válna.
Jókora nehézségnek számít a hatalmas túlkínálat: a világon évente 280-300 millió hektoliter bort termelnek, s abból mintegy 40 millió megmarad. A várbéli Fortuna Étterem itallapján csak hazai borok szerepelnek. “Idegenforgalmi szempontból különösen frekventált helyen vagyunk, s vendégeink rendkívüli módon értékelik a borainkat” – mondja Hegedűs Kálmán, az étterem ügyvezető igazgatója. Elmondása szerint náluk 60-40 százalék a vendégek által fogyasztott vörös- és fehérborok aránya, az előbbiek javára. Az étteremvezető a belső piac fejlesztését, azaz a fogyasztói borkultúra újbóli megteremtését tartja a legfontosabbnak.
(A borvidékek feltérképezésében közreműködött Berger Zsolt, Halaska Gábor, Hőnyi Gyula, Kertész György, Nyomárkay Kázmér és Szirmai S. Péter)
