Sarc, pártállami kövület, a piacgazdaságokban példátlan, az adó adója – ilyen vagy hasonló minősítések elhangzásakor egyre gondolnak a magyar nemesfémesek: a fogyasztási adóra. A szakma körében általános a vélemény, hogy ez az adónem hibáztatható a feketekereskedelem térhódításáért, a magyar ékszerészek nemzetközi versenyképtelenségéért, s amíg meg nem szüntetik, addig semmi remény sincs arra, hogy rendeződjön a kusza helyzet a hazai nemesfémpiacon. A teljes képhez persze hozzátartozik, hogy az aranyárut sújtó 35 százalékos fogyasztási adó nem önmagában okolható a piaci zavarokért, azokra elsősorban a szabályozás áttekinthetetlensége teremt lehetőséget. Ám, hogy érdemes még áldozatok, kockázatok árán is kiskapukat keresni, illegális utakat választani a nemesfémüzletben kalandozóknak, arra magyarázatot ad ez az ékszerek eladási árában érvényesíthetetlen teher. Illetve, ha a magyar kereskedő megpróbálja felvenni a versenyt az európai, elsősorban az olasz vagy a német szakmabeliekkel, akkor saját munkájának, ráfordításainak értékét kell az elviselhetőség határai alá szorítani. Európában ugyanis gyakorlatilag ismeretlen ez az adónem, egyedül Romániában alkalmazzák még, ám a mérték ott is alacsonyabb a Magyarországinál. Mindezt csak tetézi, hogy az általános forgalmi adó is magasabb itthon az európai átlagnál, s mindezeken felül még kulturális járulék is terheli a hazai ékszerforgalmat.
Persze csak a legális csatornákban. Így igazából nem is olyan meglepő, hogy sokan keresnek más megoldást, és élnek az alkalom adta lehetőségekkel. Márpedig alkalom akad bőven – állítják a szakmát képviselő szervezetek, köztük a Magyar Nemesfémesek Országos Szövetsége (Maneosz) szakértői. Takács József elnök szerint nem elég, hogy a fogyasztási adó nem piackonform, tetézi a helyzetet, hogy legalább nyolcféle módja van a kivetésének. E sokszínűség nem a hatóság lehetőségeit, és így az adóbevételeket gyarapítja, hanem inkább széles választékot kínál a fizetés kikerülésének módozataira.
A nálunk forgalmazott ékszereknek egyébként mintegy 70 százaléka származik importból, 30 százalék hazai gyártmány. Az importon belül a bérmunka-konstrukció közel 80 százalékos súlyt képvisel, nem véletlenül. Az adózás útvesztőiben ugyanis a direkt importot gyakorlatilag nem lehet eltüntetni, míg a hazai gyártás, a külföldi bérmunkálás után behozott áru csak akkor válik láthatóvá az adóhatóság számára, ha azt a kereskedő is úgy gondolja. Bizonyos fázisokban ugyanis az automatikus adókivetés helyére az önbevallás lép, s akinek megéri kockázatot vállalni, az akár el is tekinthet ettől (lásd Aranyutak című anyagunkat a 36. oldalon).
Bár a szakma nevében a Maneosz több alkalommal is – utoljára ez év májusában – megfogalmazta a Pénzügyminisztériumnak kifogásait, javaslatait, választ ez idáig nem kapott. A szövetségiek egyik legfontosabb érve szerint, a fogyasztási adó nem rövidítené meg az államkasszát, sőt a megnövekedett forgalmiadó-bevételek bőségesen pótolnák a kiesést. S nem csak feltevésről van szó – állítja Takács József -, hiszen az ezüst esetében ez már be is igazolódott. E másik nemesfémből készült tárgyakra ugyanis 1997. január elsejével eltörölték az említett adónemet, s csodák csodája, két év alatt több mint megduplázódott a piac legális forgalma. Ami természetesen nem csak a látványosan növekvő vásárlókedvnek tudható be, hanem inkább a korábbi “fekete/szürke” üzletek “kifehéredésének”. Ezt támasztják alá a legnagyobb hazai nemesfém-forgalmazó, az Orex tapasztalatai is. A társaság – mint azt értékesítési főosztályvezetőjétől, Somogyiné Tóth Judittól megtudtuk – ugyancsak szorgalmazta a felügyeleti szerveknél a piac fejlettségét figyelembe vevő adótörvény-módosítást.
A magyar nemesfémpiac gyökeresen átalakult a kilencvenes évek elején, és a változások sokszor gyorsabbak voltak, mint a jogszabályok. S miközben mostanra tulajdonképpen kialakultak a piac működését lefedő szabályozási keretek, a köztes időkben a joghézagok olyan helyzetet teremtettek, amelyek miatt ma közel sem teljesen átláthatók a működő vállalkozások.
A helyzet megértéséhez érdemes egy kicsit visszatekinteni a történelembe. Az országban a II. világháború előtt jellemzően számos kis- és közepes vállalkozás foglalkozott ékszerkészítéssel és -kereskedelemmel. Az ezt követő változások teljesen eltüntették az ágazatból a magánszektort.
A rendszerváltás 1989-ben gyökeres változást hozott e területen is. Gombamód szaporodtak az új vállalkozások, egy-két év alatt az “öt nagy” mellett mintegy 1800 új ékszeripari, kereskedelmi társaságot jegyeztek be a nyilvántartásokba. A reálszférában végbement változásokat azonban csak később követték a törvénymódosítások; az 1989-ben született kereskedelmi tevékenységről szóló, a piaci szerepvállalás feltételeit rögzítető jogszabály után csak 1995-ben lépett érvénybe az új devizakódex, amely feloldott ugyan korábbi kötöttségeket, ám a szakma kifogásai szerint túlságosan szűkszavú. A később megalkotott pénzintézeti törvény súlyos hibájaként pedig azt róják fel, hogy nem szabályozza az aranykölcsön vagy a nemesfémlízing fogalmát, és ez még külön súlyosbítja az ékszerészek alapanyag-ellátási gondjait (lásd külön anyagunkat).
Az 1995-ben született vámtörvényt sem tartják az érintettek minden tekintetben tökéletesnek, mondván: alkalmazása már csak azért is értelmetlen, mert Magyarországon nincs nemesfémbányászat, tehát nem kell védeni a hazai bányaipart; mindazonáltal a 2,9 és 8,0 százalék között változó vámmérték végül is nem váltott ki hangos ellenkezést a szakmában. Annál nagyobb vihart kavart az 1991-es adótörvény, hiszen annak legneuralgikusabb pontja az ominózus fogyasztási adó, amelyet tetéz még a nemesfémforgalmat is terhelő 25 százaléknyi áfa, 3 százalék kulturális járulék, valamint a fémjelzési díj. A fémjelzésre vonatkozóan egyébként még mindig iránymutató az 1867-ben született törvény, valamint az 1965-ös rendelkezés, mely utóbbit azóta 11 alkalommal módosították, illetve kiegészítették. Így került be 1980-ban az a rendelkezés, amely felmentette a jelölési kötelezettség alól az 1 gramm alatti arany- és a 2 gramm alatti ezüsttárgyakat.
Az elmúlt évek piac fogalmának jelentős részét adták ezek a kis súlyú csecsebecsék, amelyek jelzési kötelezettség híján csak önbevallásos alapon, így vélhetően alig-alig gyarapították az állami adóbevételeket. Egy 1998-ban kiadott rendelkezés ez év januárjától – hasonlóan a gyártóknál alkalmazott gyakorlathoz – az importőrök számára is kötelezővé teszi a jel beüttetését. Az új szabályozás szerint nem lehet kiskereskedelmi forgalomban jel nélkül semmilyen 1999. január elseje után importált áru. Az országba ezt megelőzően bekerült portéka eredetét pedig számlával, vámokmányokkal kell igazolni. Az ellenőrzési moratórium július elsején lejár, így ezt követően szankcionálni fogják e feltételek hiányát. Természetesen elképzelhető, hogy az üzletekben maradt olyan, az elmúlt években gyártott vagy importált elfekvő áru; ha ezek legalitását dokumentumok alátámasztják, úgy a Nemesfémvizsgáló és Hitelesítő Intézet (Nehiti) – az egyetlen erre feljogosított szervezet – a tulajdonos kérésére (legyen az magánszemély vagy vállalkozó) utólag beüti a jelet. Ez már csak azért is célszerű, mert az áru utólagos igazolása így évek múlva egyszerűbb lesz, és fogyasztóvédelmi szempontból is megnyugtatóbb a jel megléte, mint a papírral való dokumentálás.
“Folynak ezek az utómunkálatok, de vélhetően nem mindenki él a lehetőséggel” – magyarázza a Nehiti gazdasági igazgatója, Ágoston László, aki úgy véli, hogy sokan választják az ilyen elfekvő készletek beolvasztását, miután egy-egy kis súlyú tárgy anyagköltsége 1000 forint körüli, az összértéke pedig valahol a 2000 forint környékén van. (A 14 karátos törtarany grammonkénti felvásárlási ára ma Magyarországon 800 és 1100 forint között mozog.) Persze nyilvánvalóan lesznek akik vállalják a kockázatot, bár ha rajtavesztenek, akkor az akár az üzlet nyilvántartásból való törlésével is járhat, márpedig az egyet jelent a működési engedély megvonásával. A Nehiti egyébként, amelynek a legújabb törvénymódosítások alapján regisztrálnia kell a nemesfémszakma szereplőit – e nélkül nem működhet legálisan sem gyártó, sem kereskedő – éppen most készül egy vállalkozás törlésére a nyilvántartásból. Egy néhány boltos hálózatban ugyanis több alkalommal tettek látogatást a szakértők a vám- és pénzügyőrség munkatársaival, s minden esetben jelentős mennyiségű fémjelzetlen árura bukkantak. A vámosok eljárása rutinszerű volt, rögzítették a fémjelzetlenség tényét, összecsomagolták a csecsebecséket, átadták azokat a fémjelző intézetnek, hogy az tegyen belátása szerint, majd lezárták az eljárást, ami egy legfeljebb néhány tízezer forintos büntetést jelentett a jóhiszeműnek semmiképp sem mondható vállalkozónak. A Nehiti – ahogyan azt a törvény előírja, ha az áru eredete nem igazolt – összetörte az árut. Ám ezúttal tovább is lépett, és a dolgok jelenlegi állása szerint várhatóan precedensértékű döntéssel törli a céget nyilvántartásából.
E regiszterben pillanatnyilag több mint 1200 cég szerepel, hamarosan azonban akár a töredékére is csökkenhet ez a szám. Az idei esztendő első fele ugyanis nemcsak a fémjelek tekintetében volt a rendrakás időszaka, hanem a vállalkozásdzsungelban is. Így a szakmában működő minden cégnek, miután a nyilvántartás a jegybanktól és a (korábbi) Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztériumtól (IKIM) immár átkerült a Nehitihez, meg kell újítania működési engedélyét. Ezt a szakmai felügyeletet ellátó intézmény meg is teszi, amennyiben a vállalkozó bizonyítani tudja a törvényeknek megfelelő működést, hogy rendelkezik az előírt szakképesítéssel, továbbá nincs adó-, tb- vagy vámtartozása. Nem nagy követelmény, ha arra gondolunk, hogy kényes, különös bizalmat igénylő üzletágról van szó. Vagy talán mégis?
A végső határidő június 30-a – emlékeztet a Nehiti -, ám eddig a nyilvántartottaknak alig 20 százaléka tette meg a szükséges lépéseket. Ez két dologgal magyarázható. Az egyik, hogy a szakmának törvény híján nincs kamarája, így igazán markáns érdekképviselete sincs (a Maneosznak és a Nemesfémesek Országos Ipartestületének tagjai együttesen sincsenek kétszázan), tehát nem is tud mindenki a rendelkezésről. De ennek mégis kisebb a valószínűsége – véli Ágoston -, inkább arról lehet szó, amit amúgy sokan sejtenek: a nyilvántartottak jelentős része fantomcég.
Ilyen vállalat a szereplője egy a közelmúltban kipattant ügynek is, amely valószínűleg nem egyedi, sőt egyszerűsége miatt nyilván nem kevesen alkalmazták a módszert, amely emlékeztet egy olajos-berkekben is ismert fogásra. A játék lényege: miként lehet a semmiből aranyat csinálni. Az adóhivatal által már vizsgált esetben nem történt más, minthogy vélhetően több éven keresztül, több alkalommal ugyanazok az aranytömbök utaztak bérmegmunkálás céljából a határon túlra. Noha a papírok azt tanúsították, a visszahozott ékszerek a valóságban soha nem a szóban forgó rudakból készültek. Mit mutattak a papírok? Nos, a kereskedő egy cégtől számlával vett három 7-9 kilogrammos aranyrudat. Ezeket elvitte az illetékes vámszervhez, amely miután a Nehiti rátette a rúdra a jelét, kiállította a kiszállítást igazoló okmányokat. A rudak kiutaztak, a kész olasz ékszerek be, a kereskedő pedig a bérmunka adóterheit rendben kifizette. Miután külföldi bérmunka esetében a nyersanyag, az árrés, az egyéb költségek utáni fogyasztási és egyéb adóterhek fizetési kötelezettsége csak az áru kereskedelmi értékesítéskor merül föl, és akkor is csak önbevallásos alapon, ezek teljesítése nagyon is kérdéses. Vélhetően az adóhatóság által most vizsgált társaság nem sietett leróni e terheket – éppen ezért indult a nyomozás. Annak során azonban a szakemberek másra is gyanakodni kezdtek. Például arra, hogy a rudat megvásárló és eladó cég tulajdonosa nagy valószínűséggel egy és ugyanaz, aki egy kiürült fantomcéget vett meg valakitől kifejezetten a célból, hogy számlát szerezzen több alkalommal is ugyanarról az aranyrúdról. A cég fantom voltára egyébként már előbb rájöhetett volna a hatóság, ha szigorúan veszi azt az előírást, amely szerint a bérmunka céljából kiszállítandó tömbaranyat az eladónak kellene hitelesítetni. Ez esetben a vevő, azaz a bérmunkáltató tette ezt meg. (“Végül is a lényeg, hogy ez megtörtént” – mondják az illetékesek.) A tömbarany sorsa azután sem egészen a dokumentumokban foglaltak szerint alakult. Az országhatárt ugyan elhagyta, hogy azután már láthatatlanul, “zsebben” kerüljön vissza az országba, miközben a bérmunka leple alatt behozott ékszer valójában kiváló olasz késztermék volt. A megsétáltatott tömbökről azután eltüntették az azonosító jelet, majd új szerzeményként, új, a fantom által kiállított számlával újra eljátszották a szabvány procedúrát a hatóságoknál, ismét a bérmunkáltatás szándékának látszatát keltve. Mindezt sokszor és persze megkerülve a teljes érték után teljesítendő adófizetést.
Ilyen akciók valószínűleg már-már hazai gyakorlattá váltak, felderítésükben talán előrelépést hoz a fémjelzés és a vállalkozások regisztrációjának jobb szabályozása – remélik a hatóságok. A szakma törvényt tisztelő szereplői pedig makacsul hajtogatják: a piackonform, a fogyasztási adót kiiktató szabályozás bevezetésével értelmüket vesztenék az ilyen kerülőutak, és a forgalom jelentős része visszaterelődne a legális csatornákba.
