Nincs ilyen nevű ember. De van ilyen ügy. És a múlt hét óta Pinochet nyugalmazott chilei diktátor meg Milosevics jugoszláv elnök jövendő sorsa kínos és talán megválaszolhatatlan kérdéssel szembesíti a világot. Létezhet-e abszolút értelemben vett morál a politikai harcban, amely természeténél fogva érdekek összecsapása? Vagy csak a győztes érdeke válik erkölccsé?
Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy egy spanyol vizsgálóbíró utasítására Londonban őrizetbe vették Pinochetet; a múlt kedden a politikai kereszttűzben sínylődő brit igazságszolgáltatás úgy döntött: a hajdani diktátort ki lehet adni Spanyolországnak. Két nappal később Hágában Louise Arbour, egy ötvenkét esztendős kanadai bírónő vádat emelt Milosevics jugoszláv elnök és négy vezető belgrádi politikus ellen. “Most sokkal szűkebb lesz számukra a világ” – mondta, amikor bejelentette a döntést.
Pinochet esetében az indította el a mindmáig dúló politikai vitát, hogy felelősségre vonható-e bíróság előtt egy volt államfő, aki hazája törvényei szerint büntetlenséget élvez. A Milosevicsről szóló döntés megrendítőbb: ez az első eset, hogy hivatalban lévő államfő fejére zúdul a háborús bűnösség vádja. Ráadásul ezúttal nem csupán egy bátor spanyol vizsgálóbíró lépett, hanem az 1993 májusában az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntése alapján létrehozott külön bíróság. Ezt eredetileg az 1992-95-ös boszniai háborúban elkövetett bűnök vizsgálatára hozták létre, de hatásköre egész Jugoszláviára – így Koszovóra is – kiterjed.
MORÁL ÉS POLITIKA. A vádemelés az abszolút értelemben vett morált a politika fölé rendeli. És a politika éppen ezért hirtelen tanácstalanná vált. Ez a tanácstalanság általános, a háború minden résztvevőjét érinti. Tekintet nélkül arra, hogy hivatalosan helyesli-e a döntést (mint az amerikai és angol kormányretorika), habozik-e (mint a francia), vagy a NATO időzített politikai manővereként elítéli-e (mint az orosz).
A retorikát félre lehet tenni. A zavar és a tanácstalanság éppen olyan indokolt Washingtonban, mint Moszkvában. Az alapkérdés ugyanis a következőképpen hangzik: Lehet-e ezek után még tárgyalni Miloseviccsel a háborút lezáró bármiféle politikai megoldásról? A NATO, mint a Milosevics-rezsim ellen háborút viselő fél a vádemelés után gyakorlatilag nem ülhet le egy asztalhoz a jugoszláv elnökkel, mert ez a Biztonsági Tanács által létrehozott ENSZ bíróság semmibevételét jelentené. Elméletben az oroszok sem ülhetnének le Miloseviccsel, hiszen annak idején nem emeltek vétót a bíróság létrehozásával szemben. Ugyanakkor éppen az elhúzódó és ártatlanokat is pusztító légiháború csapdájából menekülni akaró, de az áldozatokkal járó szárazföldi intervenciótól irtózó amerikai vezetés javaslatára kérték fel Moszkvát a közvetítésre. Csernomirgyin volt orosz miniszterelnök a vádemelés pillanatában elhalasztotta belgrádi útját, de csak azért, hogy Moszkvában Strobe Talbott, az amerikai diplomácia második emberének, valamint a közvetítésbe bevont finn államelnöknek a társaságában megvitathassa a teendőket.
Az eredmény: Csernomirgyin elment Belgrádba, hogy találkozzék Miloseviccsel. Magyarán, az oroszok tárgyalnak és közvetítenek, ami a hágai vádemelést elutasító moszkvai álláspont fényében valamennyire még érthető. Ám ezt a vádemelés után is amerikai jóváhagyással és a washingtoni csúcsokon hozott nyilvánvaló döntés alapján teszik, ami már kevésbé érthető.
Vagy nagyon is. Feltéve, hogy a megszentelt gyakorlat szerint megfordítják a kanadai ügyésznő szemléletét, s a politikát rendelik a morál fölé.
SZABADLÁBON. Ebben nemcsak történelmi értelemben nincs semmi meglepő. Ugyanez a bíróság már évekkel ezelőtt vádat emelt a boszniai szerbek hírhedett “törzsfőnöke”, Karadzsics, továbbá katonai parancsnoka, Mladics tábornok ellen. Mindketten ma is szabadlábon vannak, s a Boszniában állomásozó NATO békefenntartó csapatok mindmáig semmiféle komoly erőfeszítést nem tettek kézre kerítésükre.
Átfordítva ezt Milosevics helyzetére: nem lehet tudni, hogy egyáltalában a vádlottak padjára kerül-e, és ha igen, mikor. Egy dolog bizonyos: még kevesebb vesztenivalója van, mint eddig bármikor, ami egyben azt jelenti, hogy a krízis diplomáciai-politikai megoldásának esélyei rosszabbak, mint a hágai vádemelés előtt voltak.
Ha valami hirtelen és váratlan fordulat nem történik, a döntés immár csak a fegyvereké lehet, s erősödhet azoknak a politikai erőknek – mindenekelőtt az angol diplomáciának – a nyomása, amelyek a szárazföldi beavatkozás valamilyen változatát sürgetik.
A bírónőnek igaza van. Pinochetnek hosszú hónapok óta, Milosevicsnek és embereinek múlt csütörtök óta “szűkebb a világ”.
De most még többen lesznek, akik ezért azzal fizetnek majd, hogy számukra az élők világa nem szűkebb lesz, hanem eltűnik. –
