Szalkai István nem kereste ezt a posztot; erről ő maga beszélt, amikor egyheti tájékozódás után, az ÁPTF elnökeként, kiállt a nyilvánosság elé. Állítását igazolni látszik, hogy bár már második hetét kezdte a felügyeletnél, “első helyen” még mindig a tőkepiacok ellenőrzéséért felelős helyettese, Gaál Gyula ír alá, mivel az ilyen posztokhoz “járó” nemzetbiztonsági átvilágítás nála még nem fejeződött be. Az is a felkérés váratlanságára utal továbbá, hogy noha Szalkai valóban váltásra készült a Nemzetközi Bankárképző Központ vezérigazgatói székéből, az irányt egyáltalán nem a hazai bankrendszer, sőt, még csak nem is a magyar gazdaság más szegmensei, hanem – mint azt a Figyelőnek elárulta – a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felé kívánta venni. Ami az ő esetében nem is lett volna igazán meglepő, hiszen nem először fordult volna meg a szervezet washingtoni központjában.
Az IMF szolgálatában eltöltött néhány év amúgy a leghosszabb munkavállalási intervallum volt az ÁPTF új elnökének szakmai pályafutásában. Adódhat tehát a kérdés, vajon számára nem túl sok-e az a hat év, amelyre a felügyelet elnökének kinevezése szól. Ám amellett, hogy a felvetést kissé rosszmájúnak tartotta, Szalkai kijelentette: “Mindig volt okom a váltásra”. Bár időközben “korosodott”, abban a tekintetben mit sem változott, hogy – mint mondta – a jövőben sem vállal elvtelen, szakmai szempontból nem helyesnek ítélt kompromisszumot. Ami értelmezhető úgy is: ha nem az ő szakmai meggyőződése szerint alakulnak a dolgok egy-egy banknál, akkor inkább lemond, mintsem tétlenül végignézze a negatív irányú folyamatot.
Ezt talán azért érdemes külön is kiemelni, mert elődjével, Tarafás Imrével kapcsolatban éppen az volt a leggyakoribb ellenvetés, hogy nem vette a kalapját, amikor látta, mi folyik a Postabankban, illetve a Realbankban. Szalkai nem vállalkozott az ÁPTF korábbi irányítójának minősítésére, mindössze annyit jegyzett meg: “A felügyelet ugyan törvényesen járt el, az általa választott megoldás viszont szakmailag vitatható, amiből kétségtelenül levonhatók bizonyos következtetések.”
Az új elnök szerint a tanulság mindenekelőtt az, hogy az ÁPTF munkájában több változtatnivaló is van. Ilyen például az átláthatóság növelése, elsősorban a bankcsoportok és a bankok köré szerveződő cégek, különböző érdekcsoportok vonatkozásában, amely kapcsolatrendszerek nem mindegyik elemét képes a felügyelet nyomon követni. Ennek ékes példája volt 1997 novemberében az a “privatizációs” pályázat, amelyben a Postabank tíz, hozzá üzletileg szorosan kötődő vállalkozáson keresztül kaparintotta meg a Pénzintézeti Központ Bankot, hogy ezáltal (is) megszabaduljon rossz portfoliójának egyes elemeitől.
Szalkai módosítani kíván a felügyelet felé tett jelentések tartalmán, hogy azokból ki lehessen szűrni az úgynevezett partnerkockázatokat. “Jobban nyomon kell követni, hogy a hiteleket valóban arra fordították-e, amire felvették, illetve a bankok odaítélték” – hangsúlyozta az elnök. Olyan szabályozási keretet kell kialakítani, hogy a befektetők a jelenleginél jobban el tudják dönteni, milyen kockázatokat vállalhatnak. E tekintetben aligha lesz könnyű megfelelni annak az elvárásnak, hogy “a megváltozott szabályok nyomán a pénzügyi intézmények rá legyenek kényszerítve a kockázatok bemutatására”.
Ezen a helyzeten lendíthetnek az adós- és hitelminősítő cégek, amelyek két hazai “prototípusa” ugyan már működik, ám nem ártana, ha a ÁPTF bevonásával – és természetesen jóváhagyásával – az ügyfelek eligazodását jobban szolgáló egységes kategóriák jönnének létre. Persze a tájékozódási lehetőségeken ma még egyéb területeken is van mit javítani. (S itt most nem feltétlenül az olyan különleges ügyeket kell érteni, mint például, hogy mennyire vannak felkészülve a bankok és a brókercégek a 2000. év számítógépes problémájára.) A mindennapi eligazodást könnyítheti, ha a pénzügyi szektor tagjaival szemben hozott felügyeleti határozatok minél szélesebb kör számára válnak elérhetővé. A tervek szerint egyebek mellett ezeket tartalmazná az ÁPTF internetes honlapja, amelynek beindítása magától értetődő a számítógépet munkájában nélkülözhetetlennek tartó Szalkai számára. Az új elnök szorgalmazza a felügyelet informatikai rendszerének továbbfejlesztését is, ami alatt a banki és a tőkepiaci felügyelet integrációját kell érteni, noha azok szervezeti összevonása hivatalosan már több mint két éve megtörtént.
Ezek után nincs abban semmi különös, hogy Szalkai az újabb felügyeletek beolvasztásának tervét egyelőre óvatosan kezeli. Azt viszont már most is vallja, hogy az Állami Pénztárfelügyelet integrálása – tekintve annak, illetve az általa ellenőrzött üzletágnak speciális jellegét – nem feltétlenül indokolt, legalábbis középtávon nem. Némiképp más a helyzet az Állami Biztosításfelügyelettel, amellyel az ÁPTF-nek szorosabbra kell fűznie kapcsolatát. Ez akár “egy fedél alatt” is megvalósulhat, de elegendő lehet a jelenleginél hatékonyabb együttműködési forma is. “Ha viszont mégis összevonásra kerül sor, akkor még mindig érdemes elgondolkozni azon, hogy az így megnövekedett szervezetet egyetlen személy vagy egy testület irányítsa-e” – jegyezte meg az ÁPTF elnöke, hozzátéve: az összevonás legkorábbi időpontja jövő január elseje lehet.
Szalkai István 50 éves, a budapesti pénzügyi és számviteli főiskolán, illetve a közgazdasági egyetemen szerzett diplomát, majd 1979-ben a közgazdaság-tudományok kandidátusa lett. Ezt követően két évig a PM Pénzügykutató Intézetében dolgozott, majd 1981 és 1985 között a Magyar Nemzeti Bank (MNB) ügyvezető igazgatója volt. Innen útja Washingtonba, az IMF központjába vezetett, ahol közgazdász szakértőként tevékenykedett. 1988 szeptemberétől valamivel több mint egy évig az MNB elnökhelyettesi teendőit látta el. Némi kihagyás után 1992-ban tér vissza a bankszektorba; a Magyar Hitel Bank elnökeként. A következő év viszont már ismét az IMF-nél “találja”; a Valutaalap képviseletét – 1996-ig – előbb Taskentben, majd Minszkben is ellátja. Emellett 1992-től a Nemzetközi Bankárképző Központ tanácsadója, 1997 júliusától pedig vezérigazgatója. Ez év március elsejétől az ÁPTF elnöke.
