Csúszik annak a kormányrenideletnek a megszületése, mely a magyar bankrendszer jogharmonizációjának egyik első lépéseit rögzítené. Az EU tagországaihoz történő felzárkózás 2001 végéig tartó szakaszának teendőit összegző kormányhatározat még 1998-ra sorolta a fizetési rendszerek, főként a bankkártyák és elektronikus pénzeszközök alapjait konformmá tévő jogszabály elfogadását. Ám az a banki kifogások garmadája nyomán előreláthatólag még további heteket várat magára.
A tervezet az unió 97/489-es ajánlása alapján mindenekelőtt új fogalmat, jelesül az elektronikus pénzeszközök elnevezést vezeti be, amellyel egyúttal az eddigi fizetési módok is új “értelmet” kapnak. A majdani rendelet ugyanis valamennyi olyan formát, amely vonatkozásában az illető a pénzétől, sőt, alkalmasint a kifizetendő terméktől vagy szolgáltatástól is különböző helyen lelhető fel, egyetlen – az előbbitől eltérő – kategóriába sorol és távolról hozzáférést biztosító fizetési eszköznek nevezi el. Ide tartoznak tehát az úgymond hagyományos, mágnescsíkos bankkártyák csakúgy, mint a telefonos, vagy számítógépen keresztüli bankolásnál a fizetési, átutalási folyamatokat elindító kódok. Mindezektől az elektronikus pénz – azaz az elektronikus értéktároló eszköz – elsősorban abban különbözik, hogy használatához nem szükséges banki kapcsolat. A szóban forgó pénzeszköz – mely túlnyomórészt szintén kártyaformát ölt – névértéken készpénzre, számlapénzre váltható, és elsősorban kis összegű vásárlásokra szolgál. Limitált ugyanakkor az e pénztárcában tarható összeg is: az unióban például valószínűleg 250 euróban (1 euró jelenleg mintegy 250 forint) húzzák meg a felső határt. Az elektronikus pénz emellett anonim, de korántsem követhetetlen: a terméknek – azonosítás végett, a téves terhelések kiszűrése érdekében – tartalmaznia kell az utolsó néhány tranzakciót.
Mindenesetre a jelek szerint az elektronikus pénzeszköz kibocsátójának, birtokosának kilétét tisztázni Magyarországon egyelőre meglehetősen felesleges. Legalábbis erre utal az a tény, hogy a Figyelő fél évvel ezelőtti körkérdésére – miszerint szándékoznak-e a bankok chippel felszerelt kártyát piacra dobni – egyetlen pozitív válasz érkezett, s azóta ez is eltűnőben van. Pedig az akkori Mezőbank (októbertől Erste Bank Hungary) már kész előterjesztéssel is rendelkezett, melyben szűk körben – valamely konkrét, bár közelebbről meg nem jelölt csoportban (tömegközlekedők, egyetemisták, kórházak, önkormányzatok és így tovább) – kibocsátandó, több funkciót elegyítő kártya szerepelt (Figyelő, 1998/27. szám). E lendületet viszont a jelek szerint egyelőre a vezetőségváltás, az “átadás-átvétel” megtörte.
Időközben az EU-ban egyébként újabb ajánlás született, ez pedig a kizárólag elektronikus pénzt kibocsátó elektronikus pénzintézetekre vonatkozik. Ez új intézményi kategóriát vezet be, mely ugyan a bankokénál jóval alacsonyabb (legalább félmillió euró) jegyzett tőkével jöhet létre, viszont tevékenységét is szűkebb korlátok közé szorítja.
Mindez azonban ezúttal nem kerül át magyar jogszabályba, mint ahogy a kormányrendelethez alapul vett ajánlás jó néhány pontja sem. Elvben amit a tervezetbe komponáltak, arra a magyar bankkártyapiac már érett, számos uniós elemet viszont éppen azért hagytak “érintetlenül”, mert arra felkészületlennek ítélik a honi befogadó közeget.
A bankok viszont a rendelet fogyasztóvédelmi elemeinek nagy részéről vélik úgy, hogy azok a kártyabűncselekmények nagy száma miatt tarthatatlanok (a magyarországi visszaélések forgalomarányosan tízszer annyit tesznek ki, mint az európai átlag – a közép- és kelet-európai régiót is beleértve -, s százszorosan haladják meg a világátlagot – hangsúlyozzák a bankoknál). Az így okozott – potenciális – károk minimalizálásának vezérelvét erőteljes érdekérvényesítési munkájuk során az adósnyilvántartás hiányosságaival támasztják alá. Ezenközben a jegybank azt hangsúlyozza, hogy a tervezet például az EU-ban elfogadott úgynevezett visszamenőleges felelősséget még csak meg sem említi. Ez Európa nyugati felén annyit tesz, hogy a kártyát kibocsátó bank – itt már a mágnescsíkos verzióról is szó van – akkor is fizet, ha az ügyfél egyszerűen azt állítja, az illető tranzakciót nem ő indította és ennek ellenkezőjét a bank nem tudja bizonyítani.
Azt az időpontot mindenesetre a magyar kormányrendelet is igyekszik megállapítani, amelytől a bankkártyáról való költés “felelőssége”, illetve a bizonyítás kényszere az ügyfélről a bankra száll. Ez a Magyar Nemzeti Bank (MNB) tervezete szerint az ügyfél – kártyájának, titkos kódjának elvesztéséről szóló – bejelentésének időpontjával esne egybe, melyet a bankok – hivatkozva az erről küldött fax-, illetve telefonüzenetek elvesztésének, későbbi időpontban kézbesítésének lehetőségére – reményeik szerint a minkét fél által bizonyíthatóan beérkezett bejelentés időpontjára módosítottak. Eltér a bankok és az MNB véleménye abban is, hogy ha egy kártyaszámla megcsapolásához a titkos kódot is igénybe vették, az egyértelműen bizonyítja-e az ügyfél vétkességét. A jegybank szerint – az EU-ajánláshoz hasonlóan – a titkos kódhasználat, amennyiben ez az egyetlen bizonyíték, még nem mutatja a kártyabirtokos felelősségét. Az EU bankjai az ügyfél jóhiszeműségét feltételezik és fizetnek, bár a tények feltárását folytatják. Ezzel szemben a hazai bankok úgy tartják, ez vagy az ügyfél gondatlanságára utal – egy helyen tartotta a kódot és a kártyát -, vagy éppen maga használta az elvesztésről szóló bejelentés után.
Arról mindenesetre már nem szól a fáma, hogy a vonatkozó EU-ajánlásnak mekkora hányadát tükrözte egyáltalán az eredeti tervezet, így arról sem: a bankoknak mekkora további részt sikerül lefaragni abból. Ám hogy érzékelhetőt, abban valamennyi fél egyetért.
