Hallgassunk illedelmesen azokról az igen különböző természetű bajokról, amelyek a Moszkvában találkozó Clinton amerikai és Jelcin orosz elnököt gyötörték. Nézzük inkább a világ nagy börzéit, amelyeknél rövid idő alatt csaknem 2 billió dollárnyi személyes és vállalati vagyon szállt el a levegőbe az árfolyamok esésével. Azon a napon, amikor Clinton elindult Moszkvába, a tokiói parketten 12 év óta nem tapasztalt mélységbe csúsztak az árak. Amikor pedig megérkezett, New Yorkban olyan zuhanás következett be, amely egyetlen csapásra elsöpörte a mindmáig kiválóan működő amerikai gazdaság legerősebb cégeinek egész idei nyereségét.
A hidegháború hosszú évei alatt az amerikaiak mindig a dominóeffektus rémével indokolták, hogy miért kell féken tartani az agresszív szovjet birodalmat. A történelem iróniája, hogy most, amikor Oroszország flörtölni kezdett egy afféle “kapitalizmus orosz módra” jellegű kísérlettel, valóban eldőltek a dominók. Az irónia még akkor is érvényes, ha nem tankok dübörgése, hanem a részvényárfolyamokat jelző elektronikus táblák villogása jelzi a járványt.
Mert jobb tudomásul venni: járvány van. Nézzük először az oroszokat. Az elmúlt 300 évben Oroszország négy ízben hajtott végre nagy “nyugatosítási” kísérletet. Mindegyik kudarcot vallott, mert a reformok az átfagyott orosz talajban nem tudtak gyökeret verni, szorgalmazóikat pedig elkergették. Egyre inkább úgy tűnik, Jelcinnek is ez lesz a sorsa.
Ami az utolsó 10 évet illeti, ekkor egy sor reformkísérletet hajtottak végre. Volt köztük olyan is, amely azzal számolt, hogy 400 nap alatt a piacgazdaság szupersztrádájára lehet terelni az orosz gazdaságot. Most, a kísérletsorozat végén az orosz részvénypiac eddig 90 százalékot zuhant ebben az esztendőben; az egyre éhesebb és elkeseredettebb tömegeket pánik hajtja – jó esetben a bankok kapui, rosszabb esetben az utcai tüntetések irányába. Az ország a hiperinfláció és az anarchia szakadékának szélén táncol.
Nemzetközi értelemben az alapvető baj valószínűleg az, hogy a világ legnagyobb gazdasági hatalmai, s mindenekelőtt az Egyesült Államok nem vették tudomásul, hogy Oroszország gazdasági – és “mellékesen” politikai – sorsát nem lehet kívülről befolyásolni. Olyan öntörvényű hatalomról van szó, amely csak maga kínlódhatja ki saját jövőjét. Ezen belül voltaképpen “részletkérdés”, hogy az igazi reformerek és a ragadozó oligarchák csatájában most törvényszerűen az utóbbiak győztek. “Elméletben” mindenki tudja, hogy az ortodox megoldás egy radikális adóreform és az új oligarchia mamutérdekeltségeinek szigorú megadóztatása lett volna. Az új kormány mögött álló politikai erők azonban, amelyek a populista politikusok és az újgazdagok sajátságos érdekszövetségét képviselik, nem érdekeltek a reformpolitikában. A gazdasági színpad jelenlegi szereplői – a bankároktól a kommunista ellenzéken és a szovjet korszakból örökölt menedzserrétegen át egészen a hónapok óta fizetés nélkül tengődő milliókig – másfajta politikát támogatnának: nyomtassatok pénzt, vezessétek be a valutaellenőrzést, korlátozzátok a külföldi versenyt, erősítsétek az állam szerepét! Nincs az a külső gazdasági és politikai erő, amely ezt a folyamatot befolyásolni tudná.
Az már más kérdés, mi a magyarázata annak, hogy az orosz betegség ragállyá, járvánnyá dagadt, amely Tokiótól New Yorkig megingatja a tőzsdéket. Hiszen az orosz GDP a világ össztermékének alig másfél százalékát adja. A válasz alighanem az, hogy ez csak részben igaz. A valódi probléma az, hogy Japán, a világ második legnagyobb gazdasági hatalma mindeddig a rendelkezésére álló pénzügyi eszközök birtokában sem volt képes kiszakítani magát a depresszióból. A világgazdaság pedig nem stabilizálódhat, ha egyik főszereplője “ájuldozik”. Ráadásul a japán válság Kínát is a leértékelés felé sodorhatja, márpedig ott a világ pénzügyi hatalmainak százszor nagyobb érdekeltségei vannak, mint Oroszországban.
Az orosz hatás tehát csak másodlagos. Akárcsak egy orvosi értelemben vett járványnál, a ragálytól való félelem ugyanolyan erőteljes hatású lehet, mint maga a betegség. Oroszország beteg, de a ragály terjesztője a félelem. Ez pedig kétféle. Az egyik pusztán gazdasági, s annak a következménye, hogy a feltörekvő piacokat – szűkebb régiónktól Latin-Amerikáig – a nemzetközi tőkepiac pszichológiai értelemben egységként kezeli. A befektetők az orosz krízisre azzal reagáltak, hogy a “minőségbe menekültek”. A másik félelem azzal az ellentmondással függ össze, amely Oroszország gazdasági ereje és felhalmozott katonai – mindenekelőtt nukleáris – potenciálja között feszül. “Felső Volta, ballisztikus rakétákkal” – szólt valamikor az immár klasszikussá vált ítélet. És ez a fajta félelem már nemcsak a magyar vagy a brazil tőzsdét borzongatja meg; ez már globális félelem. Noha valahol mélyen éppen olyan irracionális, mint az az elképzelés, hogy Oroszországot külső gazdasági segítséggel szanálni lehet. A fenti ellentmondás megoldását Moszkvának éppúgy magának kell kikínlódnia, mint gazdasági és társadalmi sorsának alakulását. Eközben okosan, józanul beszélni kell hozzá, s tárgyalni kell vele – de egyágyas szobában kell tartani.
Mert bár járvány van, ez a beteg csak magát gyógyíthatja meg.
