Jól példázza a gyógyszeripari globalizációs folyamatokat, hogy a világpiac egyik vezető cége, a Novartis az ezredfordulón mintegy másfél száz országban gyártja és forgalmazza majd termékeit. Üzleti terveiben ugyanerre az esztendőre hatalmas összegű, 40 milliárd dollárra rúgó cash-flow szerepel.
A tevékenységükkel a szegény és gazdag kontinenseket egyaránt átfogó vállalatóriások „eredeti” illetősége persze a fejlett világban – Európában és az Egyesült Államokban – keresendő. A globalizáció egyelőre az európai gyógyszeriparnak kedvez: az EU, a maga egyharmados részesedésével, a világ vezető gyógyszergyártója- és forgalmazója. Az uniós székhelyű vállalatok az öreg kontinens piacának kétharmadát, az amerikainak egyharmadát, míg a japánnak egytizedét tartják a kezükben. A hatalmas méretű koncentrációs hullám ellenére az európai cégek átlagos mérete még mindig alatta marad az amerikaiakénak. Nem véletlen tehát, hogy versenyképességük fenntartása érdekében sokféle formában – például stratégiai szövetségek létrehozásával – keresik az együttműködés lehetőségeit. A tulajdonosi kapcsolatokat nem mindig érintő kooperáció főleg a kutatás-fejlesztés területén jelentős: egy-egy hatóanyagot vagy gyógyszermárkát az alkalmilag „összeálló” vállalatok együttesen vezetnek be a piacra. Nem ismeretlen jelenség az sem, hogy több multinacionális vállalat egyszerre járul hozzá a helyi K+F költségeihez.
Az unióban a gyógyszeripari ágazat egész tevékenységének szabályozása – a kétségtelen közeledés ellenére – nem mutat egységes képet. Egy 1989 óta érvényben lévő irányelv a termékforgalmazás néhány vonatkozásában csupán az „átláthatóságot”, s nem a harmonizációt követeli meg. Így az EU-ban jelenleg nincs – és a közeljövőben nem is várható – egységes gyakorlat a társadalombiztosítási támogatási rendszert és a gyógyszerárak alakulását illetően. A tagállamokban jelentősen eltér egymástól a gyógyszerek ára, illetve a gyógyszertámogatások alapelve és gyakorlata. Egy magyar szakemberek által készített ágazati elemzés szerint néhány uniós tagállam csaknem egy évtizeddel az említett direktíva után sem felel meg a szubvenciók átláthatósági követelményének, vagyis sokszor – éppen a szociális ellátórendszeren keresztül – bújtatottan védi saját, hazai vállalatait. Más területeken viszont már sikerült harmonizálni: a szabadalmazásban, a törzskönyvezésben, a készítmények feliratozásában, a reklámozásban és a nagykereskedelem területén az 1992-ben hozott irányelvek alapján az európai piac egységesebb lett.
Az unióhoz több ponton kötődő hazai gyógyszergyártás és forgalmazás számos területen már ma is megfelel az EU-szabályoknak. Így a világ bármely gyártója megjelenhet a magyar piacon akár gyártóként, akár forgalmazóként. Az import és az export is mentes a kereskedelmi korlátozásoktól, bár – mutat rá az ágazati versenyképességet boncolgató tanulmány – a behozatalt hazánk a társulási szerződés értelmében korlátozhatná.
Sajátos helyzet alakult ki abból, hogy Magyarország nem érvényesítette azt az importkontingenst, amelynek értelmében 1992 és 2000 között az import – egy viszonylag alacsony, 40 millió dolláros szintről – évi 10 százalékkal nőne. A fokozatos liberalizálás – állítják gyógyszeripari szakemberek – azt jelentette volna, hogy az EU-ból származó gyógyszerimport tavaly 68 millió dollárt, az ezredfordulón pedig 97 millió tett volna ki. Ezzel szemben az uniós behozatal már 1995-ben elérte a 150 millió dollárt. A gyors liberalizáció egyenes következménye, hogy míg 1990-ben a magyar gyógyszerpiacon a hazai előállítású készítmények értékének részaránya az összes itthoni gyógyszerforgalom háromnegyedére rúgott, addig tavaly már alig haladta meg a kétötödös részesedést (lásd a grafikont a 30. oldalon). Ezzel kapcsolatban – az ágazati szakemberek véleményét tolmácsolva – Orbán István, az Egis vezérigazgatója egy tanácskozáson kijelentette: azt várják a kormányzattól, hogy töltse meg a tartalommal a piacvédelem adta kereteket. Mint Buzás Lászlótól, a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének (MAGYOSZ) igazgatójától megtudtuk, az unió egyes országai maguk is élnek ezekkel a lehetőségekkel. A piacvédelem finomszabályozásának egyik módja, hogy a hazai készítményeket a társadalombiztosításon keresztül kedvezményezett helyzetbe hozzák.
A magyar termékek uniós értékesítését – az importtól eltérően – még papíron sem akadályozzák kereskedelmi korlátok. Más kérdés, hogy az ez irányú export elsősorban a hatóanyagokra korlátozódik: a fejlett országokba menő késztermék-kivitel – bár az utóbbi időben fejlődésnek indult – még mindig nem éri el a kívánatos szintet. Az ágazat exportjának 25-30 százaléka jut az EU-ba: ez az összes értékesítés hatodára-hetedére rúg. Ennek egyik oka a vállalatok viszonylagos tőkeszegénysége. Orbán István szerint a marketing költségek az utóbbi időben drasztikusan megnőttek: az Egisnél például – 1990-hez képest – a tizennégyszeresére. A tulajdonosok ugyanakkor nem minden esetben áldoznak erre a célra annyit, hogy az elég legyen a nyugati piacokon való megmaradásához.
A külföldi tulajdonosok és az exportlehetőségek a hazai állami szerveket és vállalatokat már évekkel ezelőtt az európai normák átvételére késztették. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy hazánk már bevezette az EU 1995-ben létrehozott új gyógyszer-értékelési rendszerét, s a hazai cégek jórészt már jelenleg is kielégítik a nemzetközi szerződésekben foglalt gyártási, laboratóriumi és klinikai gyakorlat követelményeit.
A gyártási-minőségi előírások közül csak a környezetvédelemben érzékelhető számottevő lemaradás. Ezen a területen az ágazat arra sarkalja a kormányzatot, hogy átmeneti felmentést (derogációt) kérjen a tavasszal kezdődő csatlakozási tárgyalásokon. Bár környezetvédelmi beruházásokra a gyógyszeripar évi 4-5 milliárd forintot fordít, ezen a területen – fejtette ki Buzás László – megalapozott szakértői becslések szerint 22-26 milliárd forintos pótlólagos befektetésekre lenne szükség. A fenti összegnek egy-egy harmadát kellene a szennyvízkezelésre, a levegő- és a talajvíz-tisztítására fordítani. A háttér-kalkulációk azt mutatják, hogy ekkora beruházást az iparág 7-10 év alatt tud megvalósítani, akkor is csak abban az esetben, ha az értékesítési lehetőségek nem szűkülnek. Ráadásul, még ha a pénz rendelkezésre is állna, a környezettisztítási folyamatok előkészítése mindenképpen több évet vesz igénybe. A MAGYOSZ vállalatai ugyanakkor elfogadhatónak tartják azt az uniós elvárást, hogy a környezetvédelmi normák maradéktalan teljesítéséig a környezetszennyező kibocsátások nem nőhetnek az 1997-es bázishoz képest. Hogy az átmenet valóban egy évtizedig tart-e, azt ma még nehéz megjósolni. A gyógyszeripar versenyképességét elemző említett munkaanyag mindenesetre a tíz évhez képest is nagyobb időtávot jelöl meg az uniós normák teljesítésére, és azt az igényt támasztja, hogy hazánk az EU környezetvédelmi szabályozásához csak 2015 után csatlakozzon.
