A vagyon pedig gigantikus. A szorgalmas japánok 1200 milliárd jen (átszámítva 8000 milliárd márka) megtakarított magánvagyonnal a világ összes megtakarításának egyharmadát halmozták fel – ez az összeg kétszer akkora, mint a német bruttó társadalmi össztermék. Azonban ennek nagy része a világon a legalacsonyabb kamatokat fizető takarékbefektetésekben vagy a világon a legkisebb osztalékokat fizető részvényekben szendereg.
A tervezett radikális pénzpiaci reformnak egy másik funkciója is van: meg kell mentenie a tokiói pénzpiacot a kiürüléstől; a bankválságok és pénzügyi botrányok sorozata ugyanis nemzetközileg rossz hírbe keverte Tokiót.
Miközben New Yorkban, Frankfurtban, sőt (még mindig) Hongkongban is szinte naponta új magasságokba kapaszkodnak a részvényárfolyamok, a tokiói Nikkei tőzsdeindex, a “buborék” (Japán spekulatív módon felfújt részvényárfolyamai és ingatlanárai) csaknem nyolc évvel ezelőtti kipukkadása óta megfeleződött. A bürokratikus egyhelyben topogástól és a magas piaci illetékektől menekülve sok külföldi bankház Hongkongba vagy Szingapúrba helyezte át ázsiai központját.
A japán tőkepiacok rossz megítélése ugyancsak tükröződik a jen meglepően csekély jelentőségében – legalábbis a dollárhoz és (a pillanatnyilag betegeskedő) német márkához viszonyítva. Jóllehet Japán a világ legnagyobb hitelező nemzete, a nemzetközi valuta-tranzakciók csak viszonylag kis részét bonyolítják jenben. (Az euró tervezett bevezetése – minden vitát és habozást is figyelembe véve – még inkább a peremre sodródással fenyegeti a jent.)
Tokió a pénzügyi reformmal “ellentámadásba” akar átmenni. Eddig szigorú rendelkezések vastag rétege határolta el egymástól Japán bankjait, értékpapírházait és biztosítóintézeteit. A japán bankok például nem adhatnak el részvényeket és az értékpapírházak nem kínálhatnak banküzleteket. A jövőben el kell tűnniük ezeknek a válaszfalaknak.
A tervezők a londoni Big Bang, a nagy robbanás sikerét akarják megismételni, amelyet a Thatcher-kormány 1986-ban hajtott végre. Azóta London részesedése a globális pénzpiacokon 5 százalékról 23 százalékra emelkedett. (A dolog visszája: szinte valamennyi brit bróker-céget elnyeltek a külföldi versenytársak. Most “mellékhatásként” a japánoknak is kemény konkurenciára kell felkészülniük.
Japán tőkepiaca rosszul van felkészülve a sokat vitatott derivatív üzletekre. Eddig ugyanis a pénzügyminisztérium jelölte ki a pénzintézetek szilárdan meghatározott helyét a rendszerben. Most azonban a tokiói pénzvilágban kétségbeesett túlélési harc kezdődhet. Ebből a nagyok ugyan megerősödve kerülhetnek ki, azonban sok kis és közepes nagyságú pénzintézet elmerülhet egy csőd- vagy egyesülési hullámban. (A jóslatok szerint Japán brókerházainak fele öt éven belül el fog tűnni.)
A bankokat és biztosítókat hasonlóképpen megrendítheti a nagy robbanás. Japán kormánya ugyan 2001-ig garantálja az ország 20 legnagyobb kereskedelmi bankjának túlélését. Hoszszú távon azonban önállóan legfeljebb 10-12 bank marad majd lábon – legalábbis Mikio Wakatushi, a japán központi bank volt alelnöke és a tokiói Japán Kutató Intézet vezetője szerint.
Japán bankjainak először meg kell tanulniuk a konkurenciaharcot. A hatalmas ipari csoportosulások – mint a Sumitomo, Mitsui és Mitsubishi – házi bankjaiként a második világháború után az állam számára elsősorban iparpolitikai feladatot végeztek: a japánok megtakarításait alacsony kamatokkal olcsó tőkeként vezették vissza az iparba. Ily módon mérlegeikben óriási vagyonokat halmoztak fel minimális hozamok mellett. A hiteleket csak a kockázatok szempontjából vizsgálták. Végül is nem volt mitől félniük: a pénzügyminisztérium megóvta a bankok vezetőit a piaci kockázatoktól.
Mindaddig, amíg Japán gazdasága egyenletesen növekedett, ez a rendszer megfelelően funkcionált: a bankokat mindenekelőtt az érdekelte, hogy tőkebázisuk folyamatosan bővüljön. Igazi verseny nem volt sem a céghiteleknél, sem a magánforga-lomban.
A nyolcvanas évek végének szappanbuborék-gazdasága idején a megtakarítások nagy része hitelként az ingatlanpiacra áramlott. Miután kipukkadt a buborék; a részvényárfolyamok és telekárak zuhantak, Japán 20 legnagyobb bankja becslések szerint 50 milliárd jent meghaladó rossz hitelt halmozott fel. Ebből sok a gengszterfőnökök zsebébe áramlott, akikkel a japán pénzvilág menedzserei szoros kapcsolatokat ápoltak.
Ez a háttere annak, hogy 1997 áprilisa óta Japán legnagyobb értékpapírházánál, a Nomuránál, valamint a Dai-Ichi Kangyo Banknál (DKB) az igazgatóság tagjainak egész sorát tartóztatták le, beleértve mindkét intézet ex-elnökét is. (Éveken keresztül kellett egy cégzsaroló szervezetnek több milliárdnyi illegális hitelt és kenőpénz fizetniük.)
A Nomura és Dai-Ichi szigorú példájával a japán kormány a “Nagy Robbanásra” készülve már időben nagyobb átláthatóságra akarja kényszeríteni a pénzintézeteket.
Csak a letartóztatásokkal azonban nem lehet Japán bankjait felkészültté tenni a radikális korszerűsítésre. Az adóbevételek és a Japán Bank történelmileg alacsony kamatainak segítségével ugyan elháríthatónak tűnik egy nagy bankcsőd veszélye. De megingott az egyes bankok iránti bizalom (az újságok közlik a különösen veszélyeztetett intézetek feketelistáit).
Egyre több japán bank keres segítséget külföldi konkurenseknél. Így például a brit Barclays Bank együttműködési megállapodást kötött a betegeskedő Hokkaido Takushoku Bankkal; a Nippon Credit Bank az amerikai Bankers Trusttal lépett együttműködésbe. A nyugati partnerek viszont a fejlett japán elosztócsatornákhoz való hozzáférésben reménykednek. A pénzügyminisztérium most már egy hazai bank külföldiek általi felvásárlása elől sem zárkózik el.
A különleges nehézségek ellenére a “Japán RT” a maga egészében megerősödve kerülhet ki a Nagy Robbanásból. Mihelyt a reform során Japán bankjai a felhalmozott hatalmas mérlegfeleslegeket rentábilis befektetési formákba fogják transzponálni, Japán a világ pénzpiacának harmadik oszlopává fog válni. Kenneth Curtis, a Deutsche Bank tokiói irodájának vezetője szerint ez a “globális játékfeltételeket” is meg fogja változtatni.
