A nyugdíjrendszer reformja körül zajló viták fő kérdése látszólag az, hogy milyen arányban részesüljön a kötelező járulékokból (ha egyáltalán részesül belőlük) a magánpénztárak által menedzselt tőkefedezeti pillér. A nyugdíjbiztosítási önkormányzatban meghatározó szerepet játszó szakszervezetek minél kisebbre szorítanák ezt az arányt a kormány által javasolt egyharmadról. Legfontosabb érvük az, hogy a generációk közötti szolidaritás elve sérülne egy jelentős tőkefedezeti pillér létrehozásával, mert ily módon kevesebb pénz folyna be az állami nyugdíjalaphoz a jelenlegi nyugdíjak finanszírozására, s így a reform terheit a nyugdíjasok viselnék.
Valójában azonban sem a tőkefedezeti pillér létrehozása, sem a többi reformlépés nem a jelenlegi nyugdíjasok rovására menne végbe. Ez az egész vita a tőkefedezeti pillér létrehozásáról elsősorban arra alkalmas, hogy elterelje a figyelmet azokról a lépésekről, amelyektől a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságának helyreállítása elsősorban függ. Ezek: a korhatáremelés, a rokkant- és előnyugdíjazás feltételeinek szigorítása, az indulónyugdíjak relatív szintjének csökkentése az átlagkeresetekhez képest, a svájci indexálási szabály bevezetése és a járulékalap kiszélesítése. E döntéssorozat nélkül illúzió lenne azt várni, hogy a nyugdíjbiztosítási alap bevételei jelentősen és tartósan meghaladják kiadásait. A korrekciót az is indokolja, hogy rövid távon ne növekedjen tovább a nyugdíjalap hiánya, még akkor se, ha a járulékkulcsot néhány százalékkal mérsékeljük. Sőt, a lakosság demográfiai összetételének várható drámai romlása miatt a következő két évtized során még némi többletet is fel kell halmozni a nyugdíjalapoknál.
De igaz-e, hogy ezek a lépések a nyugdíjasok rovására szanálják a nyugdíjalapot? Nem. A felsoroltak közül egyetlenegy sem rontana a már ma is nyugdíjasok helyzetén. Még a svájci indexálás sem, mert bár az átlagos nettó reálbér-növekedésnél kisebb nyugdíjemelést tenne lehetővé, az inflációnál ez is nagyobb mértékű. A legnagyobb terhet azok viselik majd, akik a következő 20-25 évben mennek nyugdíjba. Az ő indulónyugdíjuk kisebb lesz az átlagkeresethez képest, mint a mai nyugdíjasoké volt induláskor; igaz, az utóbbi két évben a nyugdíjak sokat veszítettek reálértékükből (de a bérek is). A járulékalap szélesítése pedig mindazon aktív dolgozók terheit növeli, akik a járulékfizetést nem tudják elkerülni. Összességében tehát a korrekciós lépések terhei meglehetősen széles körben oszlanak meg a különböző generációs csoportok között.
Nem egységes “a nyugdíjasok” tömegének érdeke sem. Például a majdnem hárommillió nyugdíjasnak ma csupán fele öregkori nyugdíjas! A többiek különféle jogcímeken váltak nyugdíjjogosulttá; egy részük nyugdíját a költségvetés fedezi, másokét a nyugdíjbiztosító. A nyugdíjasok igazságérzetét legalább annyira zavarják a nyugdíjak közötti olyan aránytalanságok, amelyek nincsenek összhangban a korábbi befizetésekkel, mint a nyugdíjak reálértékének általános értékvesztése. Egy olyan korrekció, amely ezeket az aránytalanságokat próbálja enyhíteni, valóban esedékes.
Hasonló a helyzet az aktív foglalkoztatottakkal: a járulékot fizetők és a nem fizetők érdekei különböznek. A konfliktusok enyhítése csak a járulékkulcsok csökkentésével képzelhető el, illetve azzal, ha a kifizetett nyugdíj minél szorosabban igazodik a munkával töltött időszak alatt befizetett járulékokhoz.
Ez persze nem új felismerés. Olyannyira nem, hogy a nyugdíjreform legfontosabb lépései e probléma kezelése irányába mutatnak: szorosabb kapcsolatot kívánnak teremteni az aktív életkori befizetések és a nyugdíjasként kapott járadékok összege között. A formálódó kompromisszum szerint nem csupán az önkéntes kiegészítő biztosítási “harmadik” és az új tőkefedezeti “második” pillérben érvényesül ez a kapcsolat, de talán az állami “első” pillérnél is, ez utóbbiban a nyugdíjbiztosítási önkormányzat által javasolt pontrendszer formájában. Ebben az esetben csupán a “nulladik pillérnek” nevezett öregkori támogatás lesz teljesen független a korábbi járulékbefizetéstől, mint a költségvetésből fedezett szociális juttatás. Ez így már egy jelentősen megreformált nyugdíjrendszert eredményezhet. Ebben azok járnak jobban a jelenlegi helyzethez képest, akik hosszabb időt töltenek munkával, és több járulékot is fizetnek be. A járulékfizetések elkerülésének tömegessé válása az utóbbi években megmutatta, hová vezet az, ha ezt a szociális támogatást a nyugdíjbiztosításon belül akarják megoldani.
És kik viselnék a tőkefedezeti pillér létrehozásának terheit? Elsősorban a munkaerőpiacra újonnan belépők, akik a kötelező nyugdíjjárulékon kívül azokat az adókat is fizetik majd, amelyekből az átállás miatt képződő államadósság-növekményt kell finanszírozni. Ez azonban indokoltnak látszik, hiszen az új rendszer várható előnyeit is ők élvezik majd. A tőkefedezeti forma ugyanis idővel növeli a nettó nemzetgazdasági megtakarítást. Még ennél is fontosabb azonban egy másik előnye: az állami pillérrel szemben, ahol nagy a veszélye annak, hogy a politikai döntéshozók (akik helyzetüknél fogva mindig elsősorban rövid távú célokat követnek) felelőtlenül elköltsék az átmeneti többletforrásokat, a magánalapok intézményi érdekei a hosszú távú szemléletet erősítik.
(A szerző közgazdász, bankigazgató)
