A jegybank és a kormány a jövőben is közösen dönt az árfolyam alakításáról. Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke a Figyelőnek nyilatkozva azt is hangsúlyozta: elképzelhető, hogy egyszer majd nem csak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hiteleire, de magára a megállapodásra sem lesz az országnak szüksége. Azt is világossá tette: a jegybank nem ragaszkodik ahhoz, hogy nyereséges legyen. Ám az állam ügynökeként külföldön hitelt felvevő, kötvényt kibocsátó intézménynek nem mellékes, milyen a mérlege.
A pénzügyminiszter az elmúlt napokban több fórumon is bejelentette, hogy a forint csúszó leértékelésének mértéke 1997 végéig nem megy havi 1,2 százalék fölé. Bár a befektetők általában kedvezően fogadták, ez a másfél éves előrejelzés az elmúlt évek gyakorlatához képest meglehetősen szokatlan. Ráadásul az árfolyam-politikai döntéseket a jegybank szokta nyilvánosságra hozni.
– Medgyessy Péterrel folytatott beszélgetésem alapján úgy hiszem, bizonyos félreértések keringenek az Ön által idézett nyilatkozat körül. Felfogásom szerint a pénzügyminiszter nem tett a forint-leértékelés konkrét ütemére vonatkozó kijelentést. Ha jól értettem, Medgyessy Péter csak az 1997-ben elképzelhető leértékelési maximumként említette azt a bizonyos havi 1,2 százalékot. Vagyis az ütem adott helyzetben ettől lefelé feltétlenül eltérhet. Egyébként pedig nincs változás az árfolyam-politikai döntési mechanizmusban. A korábbiakhoz hasonlóan a jövőben is a jegybank és a kormány közösen dönt a havi leértékelés ütemének esetleges mérsékléséről, az infláció és a külgazdasági folyamatok alakulása alapján.
Bár az infláció tavaly márciustól decemberig nem a jegybank várakozásai szerint alakult, idén már megfelel az Önök előrejelzéseinek. Milyen tényezők veszélyeztethetik az év hátralévő részében, hogy az éves infláció – a kormány és az MNB reményeinek megfelelően – decemberben 20 százalék legyen?
– Az elmúlt év végén az infláció valóban körülbelül másfél százalékkal magasabb volt a jegybank prognózisánál. Ugyanakkor a kormány, illetve a Pénzügyminisztérium előrejelzései nagyjából helyesnek bizonyultak. Ezzel szemben a kutatóintézetek mintegy 1,5-2 százalékkal magasabb árindexet prognosztizáltak a ténylegeshez képest. Többek között az elmúlt évi pénzromlás áthúzódó hatása, valamint a számunkra nehezen magyarázható roppant magas, 4,4 százalékos januári árindex következtében az év első két hónapjában kevésbé mérséklődött az infláció, mint ahogy reméltük. Azóta viszont az általunk elképzelt pályán van. Remélem, nem történik olyan gazdasági esemény, amely meg-akadályozná, hogy az infláció év végére a 20 százalék körüli szintre mérséklődjön. Ekkora pénzromlásnál sajnos két-három százalék még elfogadható hibahatár, ami arányában nagyjából megfelel annak, mint ha egyszámjegyű infláció mellett két-három tizedet tévednek.
Mekkora veszélyt jelent a tervezett inflációra a társadalombiztosítási alapok tervezettnél jóval magasabb hiánya, illetve a közalkalmazottaknak a kormány által beígért béremelése?
– A két tényezőnek egymáshoz képest különböző a hatása. A tb-hiányok tervezettnél nagyobb mértéke mindenképpen kedvezőtlen az inflációra. Persze nem mindegy, hogy mekkora ez a deficit. Ám tagadhatatlan, hogy a tb-alapok hiánya tavaly és az idén is nagyobb inflációt eredményez. Ezzel szemben a közalkalmazottaknak kifizetett bértömeg reálértékben lényegesen csökken, ami az inflációt önmagában csillapítja. A közalkalmazottak bérének nominális növekedése semmilyen tekintetben nem nevezhető túlzottnak vagy az inflációra vonatkozóan kedvezőtlennek. Az más kérdés, hogy hogyan lehet – az államháztartási reform keretében – a közalkalmazottak jövedelmét emelni, miközben a feladatok egy részének kiszűrésével, a létszám csökkenése elkerülhetetlen.
Többek között a tb-alapok hiányát vette górcső alá az IMF elmúlt hetekben Budapesten tárgyaló küldöttsége is. Mellesleg vannak olyan vélekedések, melyek szerint Magyarország május óta az OECD tagja, nincs is igazán szüksége az IMF-kapcsolatra. Azaz semmi nem történik akkor, ha a magyar kormány nem tartja be a márciusban kötött, 23 hónapos hitel-megállapodásban vállalt kötelezettségeket. Sőt, az elmúlt évekkel ellentétben most Magyarország kezdeményezhetné a hitel-megállapodás felfüggesztését vagy akár végleges felmondását.
– Tény, hogy az országnak jelenleg nincs szüksége az IMF hitelére. Így a megállapodás valóban készenléti, hiszen nem hívtuk le a hitelkeret első részletét sem. Ebben a helyzetben nem kardinális kérdés, hogy van-e érvényes hitel-megállapodásunk a Valutaalappal. Mindazonáltal sok szempontból hasznos, hogy sikerült megállapodást kötni. Kétségtelenül van ugyanis szimbolikus jelentősége annak, hogy hosszú évek után, amikor nem sikerült megállapodni, vagy ha mégis, akkor nem sikerült betartani a paktum fontos pontjait, most egy olyan időszakban hoztuk tető alá a szerződést, amikor nem volt már egyáltalán kényszerhelyzet. Ennek a ténynek elsősorban a nemzetközi pénzvilágban van pozitív hatása. S minden valószínűség szerint ezt az OECD-csatlakozási kérelmünk elbírálásánál is kedvező jelnek tekintették. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk az idők végeztéig érvényes IMF-megállapodással kell rendelkeznünk. Elképzelhető, hogy egy idő után majd azt mondhatjuk: nemcsak a hitelre, de magára a megállapodásra sincs szükségünk.
Ugyanakkor az IMF nemcsak hiteleket ad, hanem esetenként komoly szakmai, technikai segítséget és tanácsokat, legújabban például (Figyelő, 1996/26. szám) a jegybank forint-leértékelési veszteségét nem fedező, úgynevezett nullás államkötvények átalakításához.
– Igen komoly szakmai munka folyik arról, hogyan lehet technikailag a jelenleginél jobban kezelni ezt az ügyet. Nincs még végleges döntés, hogy melyik változatot választjuk. Mindenesetre olyan megoldást szeretnénk, amely egyrészt konform az Európai Unióban szokásos metodikával, illetve az ez irányú nemzetközi sztenderdekkel, másrészt biztosítja a tisztánlátást a hazai gazdaság- és pénzpolitika számára. Persze szakmailag nagyon bonyolult kérdésről van szó, aminek elmagyarázása – ahogy egy kollégám szokta mondani – nagyjából olyan, mint ha mondjuk egy orvosnak a nem csak a legszűkebb szakmai rétegnek szóló lapban a szívműtét egyes részleteit kellene ismertetnie. Ám nem csalásról-ámításról van szó, hanem csak arról, hogyan kell egy másik elszámolási rendszerre áttérni.
Ezzel kapcsolatban Pete Péter a Közgazdasági Szemle 1996. júniusi számában vitatja az MNB egyik tavalyi jelentésének azon kitételét, miszerint “a leértékelési veszteségek a folyó költségvetési hiányban a múltban el nem számolt veszteségként jelennek meg, ezért fiskális szigor kell”.
– Nem tudom, hogy az idézett okfejtés melyik kiadványunkban olvasható. Tény, ahogy csökken az állam (a költségvetés és a jegybank együttes) külföldi adóssága, ezzel párhuzamosan folyamatosan realizálódik az az árfolyamveszteség, ami hosszú évek alatt halmozódott fel. Az állami adósság fokozatos átalakulása magánadóssággá, illetve a nettó állami adósság csökkenése – a privatizáció felett – beáramló külföldi tőke kétféle gazdaság-, illetve pénzpolitikai kezelését teszi lehetővé. Ha egyensúlyban van a fizetési mérleg, akkor nem feltétlenül szükséges a beáramló külföldi tőkét sterilizálni, illetve a pénzkínálat e tőkék ellenében történő növekedését mérsékelni, vagyis pénzt kivonni a gazdaságból vagy a keresletet mérsékelni. Ebben az esetben nem baj, ha a beáramló külföldi tőke nagyobb belföldi keresletet generál, mert ez utóbbi a külső egyensúly romlásán keresztül úgymond felszívódik, ezt a beáramló tőke megfinanszírozza. A magyarországihoz hasonló deficites folyó fizetési mérleg mellett viszont a be-áramló külföldi tőkét a már meglévő deficit finanszírozására kell használni, hogy lehetőleg ne legyen szükség további hitelfelvételre, adósságnövekedésre. Ilyenkor a beáramló külföldi tőkéből keletkező többletpénz-kínálatot mindenképpen semlegesítenie kell a pénzpolitikának. Ellenkező esetben a megnövekedett belső kereslet vagy az inflációt növeli vagy/és a külső egyensúlyt rontja. Mivel ezt nem akarjuk, a többletpénz-kínálatot sterilizálni kell. Ahhoz, hogy ne romoljon a külső egyensúly, az állam nettó külföldi adósságát kell mérsékelni, magyarul: a költségvetésnek többet kell megtakarítania. Ez természetesen nem tekinthető csak technikai kérdésnek, noha a sterilizációnak a jegybank eredményében is tükröződő hatása javarészt nem feltétlenül igényel azonnali költségvetési alkalmazkodást.
Egyesek azt is felvetik, vajon mi motiválja a jegybankot a nyereségességre való ragaszkodásban?
– Nem ragaszkodunk a nyereségességhez. Ha viszont a jegybank veszteséges, akkor azt a veszteséget monetizálja, vagyis a pénzkínálatot növeli, s ez az, amit nem tartunk szerencsésnek. Ezzel ugyanis az inflációt is tápláljuk. Mivel az MNB eredményét mindenképpen konszolidálni kell az államháztartáséval, így a veszteségnek vagy a jegybank vagy az államháztartás mérlegében van “következménye” a jövedelemtulajdonosok helyzetére. A külföldi hitelfelvételeknél, kötvénykibocsátásoknál viszont kétségtelenül nem hátrány, ha az MNB nullszaldó körüli mérleget tud felmutatni.
Kedvező eredménye láttán tehát a nemzetközi minősítő ügynökségek is kedvezőbb értékelést adhatnak a hitelfelvételre, kötvénykibocsátásra készülő MNB-nek. Egyébként mennyire általános, hogy egy jegybankelnök meglehetősen élesen bírálja egy minősítő ügynökség véleményét, mint tette azt Ön nemrégiben a Nomura Magyarországról közzétett értékelésével kapcsolatban?
– Nem szoktam reagálni ezekre a minősítésekre. Mivel azonban megkérdeztek, elmondtam a véleményemet. Ám nincs különösebb jelentősége ennek az ügynek. Azóta konzultáltam a Nomurával. Valószínűleg bizonyos információk hiánya is közrejátszhatott abban, hogy ilyen véleményt fogalmaztak meg. Azelőtt, meg azt követően is, a Nomuráétól eltérő elemzések láttak napvilágot az országról. Reagálásom lényege sem az volt, hogy nem lehet jó pár ponton negatív gazdasági folyamatokra is utalni. Az ominózus jelentés viszont nem felelt meg a tényeknek, amit azóta tisztáztunk is a kutatóintézet illetékeseivel.
S mennyire kell komolyan venni a különböző ügynökségek nap mint nap olvasható minősítéseit?
– Az olyan minősítések, mint a Duff and Phelps-é, vagy az IBCA-é, amelyek befektetésre javasolt kategóriába sorolták az MNB adósságait, igen fontosak, hosszabb távon megfelelően mutatják egy ország, egy gazdaság irányát. Míg 1993-tól 1995-ig a minősítő intézetek vagy megtartották vagy rontották Magyarország minősítését, addig az elmúlt év végétől, ez év elejétől elkezdték javítani. Bízom abban, hogy a következő hetekben a Moody’s és a Standard and Poor’s is a befektetési kategóriába sorolja át az MNB és az állam adósságait. De az olyan kutatóintézetek, komoly pénzintézetek, bankházak, amelyek gyakran tesznek közzé jelentést, az elmúlt egy-másfél évben szintén lényegesen javítottak Magyarország osztályzatán.
Míg külföldön kibocsát, addig belföldön inkább vásárol vagy cserél kötvényeket a jegybank. Tavaly például a kereskedelmi bankok konszolidációs kötvényeinek cseréje volt napirenden. Az viszont nem szokott nyilvánosságot kapni, milyen elvek szerint, hogyan történik ez a csere.
– A kötvénycserék körülményeit valószínűleg nem a nagy nyilvánosság előtt kellene tárgyalni. Hiszen ezek – ha úgy tetszik – a monetáris politika kereteibe tartozó, egyedi döntések, s mint ilyenek, nem feltétlenül publikusak. Az MNB-t a bankokkal kötött ügyletekben az motiválta, hogy miközben ezen keresztül egyetlen fillér többletlikviditás nem került a gazdaságba, a cserék az egyébként roppant kedvezőtlen eszköz-forrás lejárati szerkezetét módosították négy-öt pénzintézetnek.
Mit kezd az MNB a portfóliójába került konszolidációs kötvényekkel?
– Az általános kamatcsökkenés miatt az MNB-nek előnyös volt a féléves diszkont kincstárjegyek előző hat havi átlagkamatát fizető konszolidációs kötvényállomány tartása. A konszolidációs kötvények ugyanis az MNB aktívái között szerepelnek, azokra a költségvetés kamatot fizet. A jegybank szempontjából bizonyos hatások között semleges következményekkel jár az, hogy mondjuk öt- vagy húszéves lejáratú állampapír van az eszközeink között, mert az ötödik év végén az állam úgyis megújítja ezeket a papírokat. Az, hogy rövidebb lejáratú állampapírokra cseréltük át a bankok konszolidációs kötvényeinek egy részét, illetve megengedtük, hogy a pénzintézetek MNB-vel szemben fennálló tartozásukat ezen papírokkal egyenlítsék ki, a költségvetésnek egyébként jelentős megtakarítást is hozott.
