Idestova negyed év telik el úgy, hogy kész koncepciók hevernek a pénzügyminisztériumi asztalfiókokban a reform első két eleméről, a társadalombiztosítási ágazatok finanszírozásának átalakításáról. Ezekről a tervekről ennyi idő alatt még az sem derült ki, hogy az évszázad pénzügyi okfejtéseit tartalmazzák, vagy nem jók egyébnek, mint papírkosárbélésnek.
Nem nehéz annak a cégvezetőnek a helyébe képzelni magunkat, aki a reformelszántságról szóló ezernyi szólamból csak minden tizediket vette komolyan, de azok is elegendőek voltak ahhoz, hogy spekulálni kezdjen. Középtávon talán komolyan lehetne azzal számolni, hogy az élőmunka költségei csökkennek? Talán igazi szolgáltató biztosítóként viselkedik majd a tb-szervezet, s nem molochként? Netán többféle biztosítási formából lehetne kiválasztani az alkalmazottak számára legkedvezőbbnek tűnő változatot? Talán.
Minden megfigyelő számára világos, hogy egy-két hónap alatt nem lehet majd perdöntő szakmai és politikai vitákat folytatni e két nagy horderejű témáról. Manapság az aggodalom jeleit sem lehet tapasztalni a kormány háza táján amiatt, hogy cseppet sem világos: megkötötték-e egymással a szükséges alkukat a népjóléti és a pénzügyi tárca szakértői, továbbá alkuképesek-e egymással a kormány és a tb-önkormányzatok, illetve az azok mögött álló MSZOSZ. Friss miniszterként Medgyessy Péter már előrejelezte, hogy a két reformlépés nélkül 1998-ban újabb finanszírozási válság alakulhat ki, de attól óvakodik, hogy prognózist adjon, mikor ajánlatos a széles nyilvánosság, majd a törvényhozás elé lépni a konkrét javaslatokkal. A kormányban hat éve példátlan helyzet látszik kialakulni: a pénzügyminiszter nélkül körvonalazódik a gazdasági miniszteri erőtér, Suchman Tamás körül. A teljes állami vagyoni érdekkör felett gyakorlatilag kontroll nélkül diszponáló kormánytag véleményét nyilván akkor sem lehet majd lesöpörni, ha a tb-ügyek kerülnek terítékre. Suchman miniszter pedig egyelőre megtartja magának az álláspontját.
A miniszterelnök két héten át alkudozott a háttérben az MSZOSZ-, egyszersmind az egyik tb-önkormányzat elnökével, aminek az évek óta nem tapasztalt, kemény, közvetve a tb-reformmal szembeforduló szakszervezeti követeléssorozat az egyetlen azonnal látható eredménye. Azt sem tudni, hogy a kormányfő megpróbálja-e jobb belátásra bírni a szakszervezeti és tb-vezetőket, s azt sem, hogy helyesli-e a mondókájuk tartalmát. Pesszimista feltevéssel azt gondolhatjuk, hogy a reform ellenzői bunkerekbe húzódtak vissza, s onnan lődöznek. Optimista értelmezés szerint minden hájjal megkent politikusok színpadi alkuját élvezhetjük, amelynek végén majd mindenki alább adja a kakaskodásból.
Ha így is van, a vitát inkább az dönti majd el, hogy Horn Gyula huncutabb hatalomgyakorló-e mondjuk Sándor Lászlónál. A hazai politika megmarad abban a mederben, ahol a személyek közötti vetélkedés minden esetben megelőzi a programok tartalma feletti vitákat.
