- Akár 20 százalék is lehet azok aránya, akik imposztor érzésekkel vagy imposztor-szindrómával küzdenek, a szorongásos betegség azonban változó intenzitással, de mindenkit érinthet.
- Státusztól függetlenül topmenedzserek, orvosok vagy olimpiai bajnokok is küzdhetnek az érzéssel, miszerint csalók, nem érdemlik meg a sikereiket, és bármikor lebukhatnak.
- Az imposztor-szindróma kialakulásában nagy szerepe van a szülői nevelésnek, egy szorongó anya és egy nagyon kritikus apa együttese tudja a leginkább elbizonytalanítani az alkalmasság érzést.
- A betegség kezelésében segíthet a környezet támogató ereje, de a súlyosabb imposztor-szindróma esetében már szakemberhez kell fordulni, azért is, mert szélsőséges esetben a szorongások akár daganatos megbetegedésekhez is vezethetnek.
∗
Az imposztor-szindróma kifejezés az elmúlt pár évben kezdett beszivárogni a közbeszédbe, egyre többen diagnosztizálják magukat, és jelentik ki, hogy küzdenek ezzel, miközben egyelőre csak homályos, leegyszerűsítő definíciók ismertek. Vajon mennyire lehetnek képben az érintettek, hogy pontosan milyen betegségben is szenvednek?
A kérdés inkább az, hogyha valakinek van ilyen problémája, szorongása, fel meri-e vállalni. Nehezíti a helyzetüket, hogy az imposztor-szindrómának nemzetközi összevetésben sincs túl nagy irodalma. A jelenséget először Pauline Clance írta körül 1978-ban, a nyolcvanas években került be igazán a szakirodalomba, és ekkor kezdték megismerni a laikusok is annak ellenére, hogy a pszichoanalitikus irodalomban már a 30-as, 40-es évektől találunk utalást az imposztor érzésekre vagy az imposztor-szindrómára. Viszonylag kevés szakirodalmi hivatkozást találtam, ami az imposztor-jelenség mélyebb dinamikájával foglalkozna, ugyanakkor a WHO már a 2010-es évektől felhívta a figyelmet, hogy ez egy szorongásos megbetegedés vagy zavar, amely sok pszichoszomatikus, szomatikus tünettel jár, azaz komolyan kell venni.
Ha már a WHO is kiemelten kezeli a témát, felvetődhet a kérdés, hány embert érinthet az imposztor-szindróma?
A szélesebb populációban akár a 20 százalékot is elérheti.
Ezek az arányszámok akár Magyarországra is érvényesek lehetnek? Kijelenthető, hogy minden ötödik magyar imposztor-szindrómával küzd?
Ez csak durva becslés. Mivel a betegség nagyfokú szégyenérzettel is jár, azaz az emberek nem szívesen beszélnek róla, így az arányt nehéz megbecsülni. Az is hozzájárul, hogy mivel szegényes a szakirodalom, az emberekben inkább később fogalmazódik meg, hogy ezzel küzdenek. A klinikai tapasztalatom alapján egyébként 25 százalék is lehet azok aránya, akik imposztor érzésekkel vagy imposztor-szindrómával küzdenek.
Vannak enyhébb és súlyosabb esetek, így végül is változó intenzitással, de mindenkit érinthet.
Mi a különbség az imposztor érzésekkel vagy az imposztor-szindrómával küzdők között?
Ez megközelítés kérdése. A politikailag korrektebb megfogalmazás imposztor érzésektől szenvedő kifejezést használ, más az imposztor-szindrómát. De akár így, akár úgy fogalmazzuk meg, az érintettek ugyanazoktól a belső konfliktusoktól szenvednek, ott van bennük a szégyenérzet, az alkalmatlanság vagy a leértékeltség érzése.
Ez lenne az imposztor-szindróma definíciója?
Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy az imposztor-szindrómások azok a bizonytalan személyek, akik valódi sikereik, jó teljesítményeik ellenére azt élik meg, hogy ők valójában csalók, nem is alkalmasak a pozíciójukra, bűntudattal, szorongással, félelemmel vannak tele, arra számítanak, hogy bármikor lebukhatnak, a közösség elutasítja, megszégyeníti, elzavarja őket. A szindrómát az énképben vagy az énérzet állandóságában való kételkedés jellemzi.
Ezek az emberek nyilván nem véletlenül tartanak ott, ahol, tehát bőven érik őket sikerélmények. Hogyhogy nem veszik észre ezeket?
A sikert szinte egy az egyben a szerencsének, a dolgok véletlenszerű együttállásának tulajdonítják, ezért úgy érzik, hogy bármikor elveszíthetik a megszerzett pozíciójukat. Ennek következtében folyamatosan bizonyítási kényszerben vannak, ami szorongásos tüneteket okoz. Példaként említhetnék egy nagyon sikeres, jól teljesítő orvost, aki sikerei ellenére gyakran teljesen alkalmatlannak tartotta magát, úgy érezte, nem érdemli meg az orvosi pozícióját, és szerinte egy egyetemista szintjénél nem tud többet.
Nincs olyan nagy mértékű siker, ami elnyomná ezt az érzést? Tom Hanks például kétszeres Oscar-díjas, és mégis imposztor-szindrómával küzd.
Említhetnénk akár Stanley Kubrick filmrendezőt is, aki még az utolsó interjúiban is azt mondta, hogy talán most már nem fog lebukni.
A lényeg, hogy a sikeres teljesítménynek nincs hatása a szindróma megjelenésére, mindegy, hogy valaki milyen eredményeket ér el és milyen területen, milyen magasra jut.
Egy nemzetközi szinten is kiemelkedő eredményeket elérő producer folyamatosan attól fél, hogy hamarosan le fog bukni. Nem tudja megmondani, miért, csak érzi, hogy valahogy majd rájönnek a környezetében, hogy csaló. Ez az érzés folyamatosan ott van az imposztor szorongással küzdőkben, Oscar-díj ide vagy oda.
És egy olimpiai bajnoki cím? Suni Lee tornász 2020-ban aranyat nyert az olimpián Tokióban, de még utána is arról beszélt, hogy imposztor-szindrómával küzd. A sportban mérhető eredmények, száraz tények vannak, ezért nehéz elképzelni, hogy egy sportoló nem veszi észre a visszacsatolásokat.
Ez az eset is azt bizonyítja, hogy az állandó kétség, az alkalmatlanság érzése még a tényeket, a valóságot is fölülírhatja. A sport esetében is igaz, hogy az imposztor érzéseket nem a jelen elutasítása generálja, hanem a sok korábbi alkalmatlanságélmény. Akik nagyon erős csaló vagy hamisságérzésekkel rendelkeznek, azoknak a gyerekkori élményeikben sok szégyen és alkalmatlanságérzés lehet, ezt a pszichoanalitikus vizsgálataim hipotézisei is visszaigazolják.
Mennyivel korábbról eredeztethetők ezek az élmények?
A kutatásaim szerint a túlvédő, szorongó anyák belehelyezik a saját szorongásukat a gyermekeikbe, és ez az érzés a gyerek számára valósággá válik. Így ezek az élmények már akár a csecsemőkorban gyökerezhetnek. A szorongó anya nem tudja megnyugtatni a csecsemőjét, folyamatosan felhívja a figyelmét, hogy „ne nyúlj hozzá”, „vigyázz”, „veszélyes” és így tovább. Később a fejlődés során folyamatosan jelen van az érzés, hogy valami nem stimmel, csak az érintettek nem tudják pontosan megfogalmazni, hogy mi az, egyszerűen nincs meg az identitásuk stabilitásának, állandóságának átélése. Egy túlvédő anya nem engedi meg a gyermeknek a megfelelő fejlődést, hisz a gyereke nem mer próbálkozni, nem mer felmenni a mászókára, mert az anyja arcán félelmet lát, nem mer bemenni a homokozóba, mert fél, hogy bepiszkolja magát, beteg lesz. Később akár nem engedi el osztálykirándulásra vagy a kortársaihoz, a gyerek pedig nem tudja megtapasztalnia a valódi kompetenciáját, és ez idővel az önképének részévé válik.
Lehet, hogy versenyeket nyer, lehet, hogy a legjobb egyetemre veszik fel, de mégis az az élménye, hogy a világ veszélyes és ő kevés vagy gyenge – ahogy az anyja látta és visszatükrözte őt.
Nem mer próbálkozni, ami miatt elmaradhatnak a sikerélmények is. Ez a mély bizonytalanság áthatja az imposztor-szindrómával küzdőket.
Hogyan lehet kigyógyulni az imposztor-szindrómából? Lehet-e egyáltalán?
Maximum az enyhébb esetekből. Egy 2019-es kutatás szerint a társas vagy szociális támogatás keresése enyhíti az imposztor érzéseket. A külső környezetből jövő és kifejezetten nem a belső közegből származó megerősítések hasznosak lehetnek, mivel a hasonló képességűekkel való összehasonlítás fokozza az imposztor érzéseket. Ez fontos dolog, hisz a szindróma sok esetben elszigetelődéshez is vezethet, így a szociális támogatás keresése mindenképpen csökkenti az imposztor érzéseket.
Ez alapján a koronavírus-járvány, a lezárások és főleg a home office nagy csapás lehetett az imposztor-szindrómásoknak.
Ez nem ennyire egyértelmű. A home office lehet egy rejtekhely is, hisz nincs szociális találkozás, így az illető kevésbé félhet attól, hogy lebukik. De a kompetenciaérzéseket általánosságban meggyengítette a veszélyes járvány, a pszichiátriai betegségek száma is 20–30 százalékkal megnőtt. Általánosságban megroppant minden személyiséget egy krízis, és aki bizonytalan magában, azt még inkább kikezdheti.
A korlátozások feloldása után enyhülhettek ezek az érzések?
A súlyos vagy középsúlyos esetekben nem nagyon. Súlyos szorongások esetében kevéssé segít a környezet támogató ereje. Lehetetlen kezelni az imposztor-szindrómát anélkül, hogy ezeket a korai elbizonytalanító hatásokat, traumákat feldolgoznánk. Ez már egy olyan mély szintje az önképnek, a bizonytalanságnak, hogy ezekben az esetekben már pszichoterapeutákra van szükség.
Hogyan zajlanak ezek a terápiák?
Az emlékezés során a terápia bizalmi légkörében a páciens felidézi azokat a gyermekkori helyzeteket, amik elbizonytalaníthatták őt az alkalmassága átélésében. Megkeressük azokat a helyzeteket, amikor az anyukája szorongott, elbizonytalanította őket, és akkor ők hogyan érezték magukat. Az imposztor érzésektől szenvedőknél leértékelő, kritikus apákat vagy éppen közömbös apákat találtam, ahol az anya szorongása befolyásolta a gyermek alakuló hatékonyság-érzéseit.
Egy szorongó anya és egy nagyon kritikus apa együttese tudja a leginkább elbizonytalanítani a személyiséget.
És megnehezíti azt is, hogy valaki leváljon a szüleiről.
Egy tavalyi előadásában említette, ez a leválásra képtelen állapot nagyban befolyásolja, hogy az illető hogyan viszonyul egy imposztor-szindrómás a gyászhoz vagy akár a halálhoz. Hogyan köthető össze a kettő?
A szorongással teli anya-gyerek kapcsolat megnehezíti az anyáról való leválást, illetve a gyász elviselésének kialakulását. A halálfélelem folyamatosan fennmarad, az illető nehezen tud megbirkózni a veszteségekkel. Ez szintén azt eredményezheti, hogy a páciens feladja a próbálkozás lehetőségét.
Kialakulhat az imposztor-szindróma akkor is, ha a szülők csak dicsérik a gyereküket?
Ha azzal biztatják, hogy neki minden sikerül, a gyerek sokáig jól is teljesíthet, de ahogy az elkerülhetetlen kudarcok megjelennek, összeomolhat az önértékelése. Hisz addig „csodának” nevezték, a szülei szerint szuper ember volt, ezért nem engedheti meg magának, hogy kudarcot valljon. Ennek eredménye, hogy visszahúzódik, kevésbé kezdeményez, mivel nem engedi meg magának a hibázást, feladja a próbálkozásokat.
Lehet hibáztatni egy túlszerető szülőt?
Nehéz, hisz a szorongató anya is alapvetően támogató szándékkal lép fel, a páciensek csak a terápiában ismerik fel az anyai szorongás romboló jellegét. Hosszú folyamat elérni, hogy tudatosuljon: az anyám nem tudott támogató lenni. A felismerés nehezen befogadható.
Nagy a szülők felelőssége, de ők is hozzák a saját problémáikat. Szintén megtapasztaltam, hogy az úgynevezett transzgenerációs atmoszféra is hatással lehet az imposztor-szindróma kialakulására.
Adott egy felmenőkön keresztül is traumatizált család, amely bezárul a maga gondjaival, bajaival, és így egy határtalan, időtlen lélektani teret hoz létre, amelyről a gyerek nem képes leválni. Az imposztor-szindrómások felmenőinél megtalálhatjuk a történelmi traumákat a holokauszttól kezdve a kitelepítésekig, a vagyonvesztésig, a szegénységig.
Úgy is akár, hogy nem is tudnak erről?
Pontosan. A szorongást adják át a szülők. Egy imposztor érzésekkel küzdő sikeres vállalkozó nagyszülei korán meghaltak. A család összekapaszkodott, még egymás mellett is laktak, nem tudtak egymásról leválni. Mindez túlféltés formájában is megjelent, például amikor 12 évesen elvitték egy koncertre, bedugták a fülét, hogy be ne szakadjon a dobhártyája. Akire úgy tekintenek, hogy sérülékeny, az képes önmagát bénának és alkalmatlannak tartani. Fel kell felismerni, hogy ő azért alkalmatlan, mert mások alkalmatlannak látták.
Kialakulhat az imposztor-szindróma úgy, ha semmilyen előzménye nincs a gyerekkorban, csecsemőkorban?
Nem valószínű, úgy vélem, mindenképpen kell lennie valami egészen korai megalapozottságnak. Ezért sem lehet kezelni a korai traumák feloldása nélkül. Az, akinél semmilyen előzmény nincs a gyerekkorban, az nem is lesz imposztor-szindrómás, maximum bizonyos élethelyzetekben előjöhetnek nála az imposztor érzések.
Elbizonytalanodhat valaki, ha jó gimnáziumba vagy elit egyetemre megy, ahol sok jó vagy nála jobb képességű ember van, vagy ha olyan munkahelyre kerül, ahol versengő, szintén jól teljesítő emberek veszik körül. De egy egészséges fejlődésű ember önértékelése is normális lesz, és megállja a helyét a versenyben.
Imposztor érzések mindannyiunknál megjelenhetnek, hiszen senkinek nem volt tökéletesen támogató gyerekkora. Kórosnak akkor mondható, ha rombolja az egyén életminőségét, kapcsolatait és karrierjét.
A környezet mit észlelhet ebből? Észreveszi-e például a munkatársunk, rokonunk, hogy ilyen szindrómával küzdünk? Úgy is kérdezhetném, hogy milyen tünetei lehetnek az imposztor-szindrómának?
A túlteljesítés, a perfekcionizmusra való törekvés az egyik leggyakoribb megjelenési formája. Az illető mindig extra teljesítményre törekszik, hisz attól tart, hogy lebukhat. Éjjel-nappal dolgozik, túlteljesít, nehogy rájöjjenek, hogy egy csaló. Szintén válaszreakció lehet az „elrejtőzés”. A korai bizonytalanság után az illető azt érzi, nincs hatása a világra. A leértékelt, szégyennel teli szelfet el kell rejteni, gyakran egy hamis szelf kialakításával.
Az illető megpróbál megfelelni a környezet elvárásainak, és sokszor elrejti a valódiságát vagy elnyomja saját magát. A végén fogalma sem lesz, hogy ki ő valójában. Nem konfrontálódik, nem kockáztat, mivel azt hiszi, hogy ezzel újabb alkalmat ad a lebukásra.
Stratégiai megoldások a nárcisztikus védekezés különböző formái: különlegességi érzések, az önkép erőteljes, nagyzásos feltöltése szintén azért, hogy elnyomja a szégyennel teli részeket. Tehát egy imposztor érzésektől szenvedő valaki könnyen lehet nárcisztikus, felfújt valaki, de egy nagyon szorongó, sarokban meghúzódó, hamis szelfes elkerülő is.
Mindkettő egyfajta védekezési stratégia?
Igen, csak más eredménnyel. Az egyik azzal védekezik, hogy elrejti magát és monitorozza, majd kiszolgálja a környezetét, míg más úgy kezeli, hogy nem foglalkozik a környezetével, felfújja magát, és egy nárcisztikus felsőbbrendűségben tölti az idejét. De utóbbi szintén a kapcsolatok és az érzelmek leépítéséhez vezet, hosszabb távon pedig az elszigetelődéshez, hisz ehhez a felfújt grandiózus szelfhez nem lehet csatlakozni.
Előfordulhat, hogy egy imposztor-szindrómás szándékosan tartja fenn ezt a „safe space-t”?
Ez a safe space inkább csak létrejön, az érintett nem tud mást csinálni, nincs ráhatása. Ez is arra szolgál, hogy elnyomja az üresség érzését. Ide sorolandó egyébként az alkohol- vagy droghasználat, vagy akár a szenvedélybetegségek, de még az irreálisan sok edzés is. De súlyosabb imposztor-szindróma esetében megjelenhet az is, hogy az illető egy képzelt vagy az önmaga által kitalált világban keres menedéket. Egy imposztor-szindrómás férfi titokban egy Marvel-univerzumban él, szeretne halhatatlan lenni. Nem tud megnézni egy olyan filmet, ami halállal vagy szomorúsággal végződik. Ahogy említettem már, a gyász, a veszteség az én magárahagyottságával fenyeget, egy ilyen labilis személy nem bírja ki a fájdalmat.
Egyes kutatások szerint az imposztor-szindróma másképp érinthet különböző rasszokat, és a nemek terén is vannak eltérések.
A transzgenerációs traumák miatt előfordulhat, hogy a kisebbségeket vagy a nőket jobban érinti az imposztor-szindróma, hisz a felmenők között lehetnek olyanok, akik státuszuk miatt kevesebb lehetőséget vagy akár alacsonyabb fizetést kaptak.
Ez alapján szintén lehetnek különbségek akár egy munkás és egy értelmiségi vagy egy budapesti és egy vidéki ember között?
Kutatások igazolták, hogy egy magasabb társadalmi osztályba való belépés vagy kultúrák közötti átlépések okozhatnak imposztor-érzéseket.
Akkor is megjelenhet, ha például valaki az első értelmiségi a családban. Közülük sokan annyira nem tudják elviselni ezt az állapotot, hogy alkoholisták lesznek, esetleg a droghoz nyúlnak. A női-férfi relációban is vannak különbségek. A szociális elutasítástól való félelem a nőket jobban érintheti, ami talán amiatt van, hogy a nők sokáig háttérbe szorultak, de az is befolyásolhatja ezt, hogy a kislányokat mindig jobban féltették a szüleik.
Az imposztor-szindrómával küzdő páciensei körében milyen arányban vannak a nők és a férfiak?
Azt mondanám, hogy ötből 2 férfi, 3 nő, szóval nem szignifikáns a különbség. De bárkiről is legyen szó, megfelelően stabil önképpel ezek a szorongások nem maradnak tartósan fenn. Ez a kulcsmondat. Nyilván lehetnek rasszok, nemek, társadalmi státuszok, amelyeket komolyabban érinthet az imposztor-szindróma, de egy érzelmileg stabil önképet nem lehet megingatni.
Adódik a kérdés, fel lehet-e épülni a betegségből?
Az egyik, súlyos imposztor-szindrómával küzdő páciensemmel már hosszú évek óta dolgozom, és mostanában enyhül az állapota, kezdi elhinni, hogy megérdemli a sikereit. A felépülést lassíthatja, ha az illetőt a transzgenerációs szorongások is érintik, vagy ha a fejlődés nagyon korai szakaszából származtathatók a negatív élmények.
Lehet-e párhuzamot vonni az imposztor-szindróma és hipochondria között? Elvégre mindkettő esetében az érintett nem hajlandó elhinni azt, amit tapasztal vagy mondanak neki.
A sikereimben és az egészségemben való kételkedés egy spektrumon helyezkedhet el. Az énképben vagy a testképben való bizonytalanság szintén megjelenik a hipochondriás szorongásokban és az imposztor-szindrómában is. Előbbi szintén nem hisz a visszajelzéseknek. Folyamatos a betegségtől való félelem annak ellenére, hogy minden orvosi vizsgálat negatív eredményt mutat. A hipochondria testi szinten való folyamatos bizonytalanságérzet, ami a fejlődés nyelv előtti korszakában alapozódik meg.
Egy imposztor-szindrómás úgy értékeli a környezetében zajló történéseket, ahogy akarja, de a hipochondria esetében kézzel fogható jelentések, diagnózisok vannak, azaz rögtön ott a cáfolat. Ez miért nem tud meggyőző lenni?
Az illető valóban tudja, hogy ezek az eredmények negatívak, de nem nyugtatja meg a szorongását. Ennek orvoslása súlyos esetben szintén terápiás beavatkozást igényel.
Okozhat-e fizikai tüneteket az imposztor-szindróma vagy akár a hipochondria?
Ha én állandó kétkedésben vagyok – akár a testi, akár a lelki biztonságomat, énérzetemet illetően –, akkor létrejöhet egy krónikus szorongásos állapot, ami növeli a stresszhormon termelődését, később a vesét, a szívet vagy ízületeket támadja. De lehetnek egészen súlyos kimenetelei is. Hadd említsek egy 2010-es kutatást, amely azt mondja ki, hogy a szociális elutasításhoz kapcsolódó érzékenység bizonyítottan gyulladásos elváltozásokat okoz. Ez a szociális szorongás depresszióhoz, elszigetelődéshez vezethet. De felfedeztek egy neurológiai láncot is, amely szerint a szociális szorongás súlyproblémákhoz vagy az immunrendszer gyengüléséhez is vezethet. A gyulladásos tünetek elméletileg még súlyosabb betegségeket is eredményezhetnek. A stressz vagy a szorongás hosszabb távon okozhat szívbetegséget, végső esetben daganatos betegségeket is előidézhet.
Említette, hogy az imposztor jelenség valamilyen szinten mindenkit érint, és súlyos esetekben akár rákhoz is vezethet. Mindenki elkezdhet aggódni?
Az imposztor érzésekkel, enyhe szindrómával küzdők esetében nem tragikus a helyzet, lehet tompítani a szorongást, a támogató munkakörnyezet, család vagy társ sokat javíthat az állapoton. Így megnő a környezet felelőssége és az egyéné is, hogy harcoljon az elszigetelődés ellen. De, ahogy említettem, a súlyosabb esetekben semmilyen valós visszaigazolás nem tünteti el az érzést, ilyenkor fontos felkeresni egy szakembert, párhuzamosan pedig folyamatosan keresni kell a támogatói közeget. Tehát, stresszoldás, analízis, támogatói közeg – és még így is lehet, hogy csak hosszú évek alatt érünk el eredményeket.
