Jules Verne 1865-ös, Utazás a Holdba, illetve öt évvel később megjelent, Utazás a Hold körül című, a sci-fi korai előfutárainak tekinthető regényeiben három férfi és két kutya egy hatalmas ágyúból kilőtt lövedék belsejében próbálnak eljutni a Holdra. Szerencséjükre az eredeti tervük nem jön össze, az ugyanis csak a Hold közvetlen közelében jut eszükbe, hogy bár a kor forradalmi tudományos felfedezéseinek felhasználásával mindent aprólékosan megterveztek, arra nem gondoltak, hogy miként fognak visszatérni a Földre. Két dologban bízhatnak: abban, hogy a Földön maradtak majd kitalálnak valamit, illetve a holdlakók vendégszeretetében.
Azonban arra, hogy ez a feltételezés igaz lenne, még ma, a Nemzetközi Űrállomás működése, űrszondák végtelenbe lövése, illetve a Hubble és a James Webb űrtávcsövek beüzemelése után sincs egyértelmű bizonyítékunk.
A bizonyosság vágya és a távoli, ismeretlen világokat kiszínező emberi fantázia a csalások és az átverések melegágya. Elég csak arra gondolni, hogy a cáfolhatatlan bizonyítékok egész sora ellenére milyen erősen él az 1969-es Holdra szállás valódiságát megkérdőjelező összeesküvés-elmélet, vagy hány embert rémített halálra 1938-ban Orson Welles rádiójátéka, mely H. G. Wells Világok harca című regényét adaptálva az mutatta be, miként szállják meg és igázzák le a Földet a Marsról érkezett hódítók. Bár az adás kiváltotta tömegpánikot utólag jócskán felnagyította a korabeli bulvársajtó, ez is csak azt igazolja, hogy az emberek mennyire fogékonyak egy-egy jól kitalált legendára.
A tavalyi nyár egyik legnagyobb hatású tudományos híre is egy átverésről szólt. Étienne Klein neves francia csillagász július 31-én egy fotót osztott meg a Twitteren, melyen fekete háttér előtt egy vöröses, foltos, színátmenetes, köralakú képződmény látszott.
Photo de Proxima du Centaure, l’étoile la plus proche du Soleil, située à 4,2 année-lumière de nous.
Elle a été prise par le JWST.
Ce niveau de détails… Un nouveau monde se dévoile jour après jour. pic.twitter.com/88UBbHDQ7Z— Etienne KLEIN (@EtienneKlein) July 31, 2022
Klein azt írta, a Naptól 4,2 fényévre lévő Proxima Centauri csillag fotója, melyet a James Webb űrteleszkóp készített.
Micsoda részletgazdagság… Egy új világra ébredünk nap mint nap
– lelkesedett, majd amikor észrevette, milyen sokan osztják meg, és a média is elkezdi átvenni a posztját, gyorsan beismerte, hogy a képen nem egy távoli csillag, hanem egy szelet chorizo, vagyis spanyol kolbász látható.
Klein elnézést kért, viccelni akart, nem hitte, hogy a bejegyzését ennyien komolyan veszik majd. A kolbászos tréfa elszabadulásához kellett, hogy egy egyébként elismert tudós süsse el, és az is, hogy akkor tegye, amikor hosszú évek felfokozott várakozása után a James Webb valóban szállítani kezdte a lenyűgöző fotókat. De nem Klein volt az első tudós, akinek komolyan vették a humorát, ahogyan Jules Verne sem elsőként képzelt helyben fejlődött civilizációt a Hold felszínére.
A civilizált világ egy jelentős része 1835-ben egy időre komolyan elhitte, hogy a Holdat denevérszárnyakon szálló emberek, unikornisok és hátsó lábaikon, felegyenesedve járó hódok népesítik be.
Expedíció a Jóreménység-fokánál
A bombát a New York Sun című filléres hírlap robbantotta 1835. augusztus 25-én egy, a címlap mintegy egyharmadát elfoglaló cikkel.
A szerző, dr. Andrew Grant a kor egyik tekintélyes csillagászának szenzációs felfedezéseiről írt, az Edinburgh Journal of Science című skót tudományos lap értesüléseire hivatkozva. A cikkben az állt, hogy Sir John Herschel dél-afrikai expedíciója során a Jóreménység-foka közelében felállított egy minden addiginál nagyobb és erősebb, majd hét és fél méter átmérőjű távcsövet, hogy a lehető legjobb pozícióból és minden korábbinál alaposabban tanulmányozhassa a Hold felszínét.
A cikk mintegy mellékesen említette, hogy úgy tűnik, Herschel életet fedezett fel a Holdon. Az írás nagyobb része a skót csillagász korábbi tudományos eredményeit sorolta, illetve leírta a teleszkóp különleges, második lencséjét, mely lehetővé tette, hogy a nagy távolság ellenére is tisztán látszódjon, mi zajlik a Holdon. Végül a szerző röviden bemutatta magát. Azt írta, korábban az Uránuszt felfedező Sir William Herschel tanítványa volt, most pedig a fia, Sir John munkáját segíti.
A következő öt nap mindegyikén dr. Grant szolgáltatta a címlapsztorit, vagyis összesen hat cikk taglalta, milyen fantasztikus dolgokat látott szupertávcsövével a Holdon Sir John Herschel.
Az egyre több részletet felfedő sorozat szerint a Hold a Földhöz hasonlóan gazdag élővilágú, van légköre, dús erdőkkel borított felszínét bővizű folyók szabdalják. Az állatvilággal kapcsolatban a cikkek többek között hatalmas unikornisokat, barna bölényszerűségeket, acélkék kecskeféléket és különös, a kavicsos vízpartok közelében élő kétéltűeket említett.
Kétlábon járó hódok és szárnyas emberek
Grant azt írta, hetvenhat növényfajt, közöttük harmincnyolc fafajt, kilenc emlősfajt és öt madárfajt figyeltek meg. A legmeghökkentőbb holdbéli állatok az intelligens lénnyé fejlődés útjára lépett hódok voltak, akik felegyenesedve, két lábon jártak, kicsinyeiket karjaikban hordták, kunyhóikból pedig füst gomolygott, ami arra utalt, hogy tüzet használtak. A Hold legintelligensebb lényei azonban nem a hódok, hanem a denevéremberek vagy ember-denevérek voltak.
A kutatók megfigyelték, hogy ezek a lények beszéddel kommunikáltak, a párzást pedig egyáltalán nem tekintették tabunak, nyíltan, egymás előtt csinálták. Mindez a negyedik cikkben állt, és Grant úgy érezhette, kicsit messzire ment, mert igyekezett mondandóját azzal alátámasztani, hogy azt írta, minderre szemtanúk azok az episzkopális, metodista és más felekezetekhez tartozó tisztviselők, akik korábban maguk is belenéztek Herschel dél-afrikai teleszkópjába, de titoktartást fogadtak arra az időre, amíg a tudós maga hozza nyilvánosságra felfedezéseit.
Az utolsó két cikkében Grant egy titokzatos, toronyszerű templomról írt, melynek falai csiszolt zafírból vannak, a tetején pedig egy különös, sárgás fémből készült dísz áll, mely mintha egy lángnyelvek ölelte gömböt ábrázolna. Grant szerint csak találgatni lehet, hogy a dísz egy múltbeli eseményre utal, vagy egy próféciát idéz meg. A templom közelében feltűnt az ember-denevérek egy magasabb rendű faja vagy kasztja. Ők világosabb színűek, nagyobbak és minden fizikai jellemzőjükben felülmúlják társaikat. Míg ők jellemzően a templom környékén tevékenykednek, kisebb, sötétebb társaik álló nap gyümölcsöket gyűjtögetnek, fürödnek, röpködnek, beszélgetnek.
A cikksorozat azzal zárult, hogy Grant leírta, a megfigyeléssel egy időre fel kellett hagyniuk. Egy alkalommal úgy hagyták magára a különleges teleszkópot, hogy a nap sugarait összegyűjtve felgyújtotta a köré fából épített obszervatórium egyik falát. Mire a helyreállítási munkálatokkal végeztek, a Hold túl távolra került a Földtől.
Elszabadult fantázia
Mire a sztori hatodik, utolsó része megjelent, a New York Sun lett a világ legolvasottabb napilapja – mondta el a BBC-nek Matthew Goodman író, aki 2008-as The Sun & Moon című kötetében a legapróbb részletekig feldolgozta az 1835-ös holdátverést. A holdbéli életről szóló beszámolók megjelentek Boston, Philadelphia, Baltimore és Cincinnati legnagyobb lapjaiban, majd néhány héttel később Európa nagyvárosaiban, többek között Londonban és Párizsban is.
Több lap grafikusokat, képzőművészeket bízott meg, hogy az eredeti cikkek részletgazdag leírásai alapján rajzolják meg, mit láthattak szupertávcsövükkel a kutatók, az illusztrációkkal ellátott cikkek pedig még hihetőbbnek tűntek.
A beszámolókban volt néhány igazságfoszlány, de a történethez nem volt semmi köze az Edinburgh Journal of Science-nek, dr. Andrew Grant pedig nem is létezett. Az átverés mögött Benjamin Day, a New York Sun kiadója és Richard Adams Locke, a lap egyik szerkesztője álltak.
A New York Sun a világ egyik első „filléres” lapja volt. Egyetlen centbe került, és az utcán rikkancsoknál lehetett megvásárolni. A hagyományos hírlapokat a vagyonos elit számára írták, jellemzően hat centbe kerültek, és házhoz szállították őket az előfizetőknek. A „filléres” újságok alapcélja a hírek demokratizálása volt, ahhoz azonban, hogy ez üzletileg is működjön, szükség volt a hirdetők pénzének bevonására, az eladott példányszámot pedig mindig magasan kellett tartani, vagyis elengedhetetlen volt a szenzációk rendszeres közlése.
Az 1830-as évek New Yorkja két táborra oszlott: a rabszolgaság támogatóira és ellenzőire. Utóbbiak egyre hangosabbak, erőszakosabbak lettek, az utcákon mind gyakoribakká váltak a véres felkelések.
Bár a tudomány fejlődött, a vallásosság egyfajta reneszánszát élte. A kor neves csillagászai egyszerre voltak hívők és tudósok. Tudták, hogy rengeteg idegen bolygó létezik, és abban hittek, hogy mindet intelligens lények népesítik be, hiszen miért teremtene Isten egy olyan világot, melyben nem élnek olyan lények, akik értékelni tudják a teremtés szépségeit? Thomas Dick, a kor egyik legnépszerűbb csillagásza úgy gondolta, hogy a Holdon több mint négymilliárd élőlénynek kell élnie.
Richard Adams Locke megvetette a vallásos csillagászokat és a nézeteiket. Úgy döntött, egy szatírán keresztül leplezi le, milyen képtelenségeket állítanak, és dr. Andrew Grant álnév alatt megírta a hatrészes, őrült cikksorozatot a holdbéli életről, olyan kifejezésekkel és szófordulatokkal teletűzdelve, melyeket a vallásos csillagászok is használtak, hogy így tegye őket nevetségessé.
Az átverés annyira jól sikerült, hogy vallásos csoportok elkezdtek pénzt gyűjteni arra, hogy valamiképpen Bibliákat juttathassanak a Holdra. Locke kicsit kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy akaratán kívül vert át tömegeket, mégsem állt rögtön a nyilvánosság elé az igazsággal. Úgy gondolta, az írásai minden joga fölött a kiadója, Benjamin Day rendelkezik, vagyis kizárólag a kiadó tehetne beismerő vallomást.
Leleplezés
„A nagy holdátverés” utóéletét feldolgozó cikkében a Washington Post azt írja, elsőként egy kéthetente megjelenő, New York-i gazdasági magazin, a Journal of Commerce szentelt néhány szkeptikus sort a Sun holdsztorijának. Az általában száraz kereskedelmi adatokkal tömött lap szerkesztője azt írta, a cikkek egy kalap alá vehetők a Gulliver utazásaival vagy a Robinson Crusoe-val.
A Sun egyik riválisa, a New York Herald tulajdonosa, James Gordon Bennett augusztus 31-én jelentetett meg egy cikket, melyben bizonyította, hogy dr. Andrew Grant soha nem létezett, az Edinburgh Journal of Science két évvel korábban megszűnt. Bár John Herschel 1834 és 1835 között valóban Dél-Afrikában expedíciózott, a déli félteke éjszakai egét térképezte fel és távoli kettőscsillagokat figyelt meg, nem pedig a Holdat. Bennett megnevezte Locke-ot is, mint a cikkek valódi szerzőjét. Bár a bizonyítékai ezzel kapcsolatban nem álltak erős lábakon, ráhibázott.
Herschelhez csak 1835 végén jutott el az átverés híre, amikor egy amerikai üzletember a kezébe nyomta a New York Sun egyik példányát az ő állítólagos felfedezéseiéről szóló egyik cikkel. A skót tudóst egyszerre nyűgözte le és háborította fel az eset. Sokáig nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel, aztán úgy döntött, semmit sem tesz.
Csak 130 évvel a halála után, 2001-ben találták meg azt a levelet, amit 1836-ban írt az ügyről egy tekintélyes londoni lapnak, de sohasem adott postára. Soraiból az derül ki, bár rangján alulinak érezte, hogy egy ilyen abszurd történettel kapcsolatban megnyilvánuljon,
Locke 1840-ben vallotta be, hogy ő írta a Holdat benépesítő ember-denevérekről szóló sorozatot. Soha nem kért elnézést, arra hivatkozott, szatírának szánta, nem az ő hibája, hogy komolyan vették. A beismerést nem követte közfelháborodás, az emberek végre, Locke eredeti szándékainak megfelelően viccként értékelték a történetet. Abban az időben az újságírásnak nem voltak szigorú szabályai, az olvasók nagyjából tisztában voltak vele, hogy a lapokban nem csak tényekkel találkozhatnak.
A vihar elcsendesülése után három évvel Locke megpróbálkozott még egy nagy átveréssel. A New York-i New Era című lapba arról írt álnéven, hogy megtalálta a Nyugat-Afrikában 1805-ben eltűnt skót felfedező, Mungo Park egy rég elveszettnek hitt levelét, de senki sem harapott rá a sztorira.
Nem sokkal később Locke végleg felhagyott az újságírással és a New York-i vámhivatalnál helyezkedett el. Amikor 1871-ben meghalt, korábbi lapja, a New York Sun így írt róla nekrológjában:
A Hold-átverés, a valaha publikált legsikeresebb tudományos tréfa szerzője. Történetét a legapróbb részletekig kidolgozta, és olyan ügyesen használta a szakkifejezéseket, hogy nem csak az átlagolvasót tévesztette meg, de a tudomány embereit is sikerült zavarba hoznia.
