Amikor nyáron bejártuk a száz évvel ezelőtti „bulinegyedet”, a Király utca egykori ikonikus mulatóinak és a Nagymező világszínvonalú, fényűző orfeumainak mai helyszíneit, idegenvezetőnk, Aradi Péter elbeszéléseiből felfigyeltem két hölgyre: Wabitsch (Wabits) Lujzára és Senger Máriára.
Két nő, akik nélkül a főváros szórakoztatóipara nagyságrendekkel szegényebb lett volna. De vajon mennyire volt jellemző akkoriban, hogy nőkből mulatótulajdonosok lesznek? Ki volt Wabitsch, akit a pesti éjszaka királynőjeként emlegették, és mit lehet tudni Sengerről, akiből egyszer csak Miss Arizona lett? Ilyesmikről beszélgettünk a téma szakértőjével, Molnár Dániel színháztörténésszel. Aki egyből el is árulta, mik a legnagyobb nehézségek az izgalmas terület kutatásában:
Az a baj, hogy legtöbbször csak az imázst, a felszínt látjuk. Nagyon kevés dokumentum maradt fent, így legtöbbször csak arra hagyatkozhatunk, ami a sajtóban megjelent – az viszont nem mentes az előadók vagy a szórakoztatóipar résztvevőinek manipulációitól.
Mondhatjuk úgy is, hogy a korabeli píár miatt nehéz valós képet kapni az iparról és annak szereplőiről, lévén, hogy – finoman fogalmazva – nem mindig tényszerű hírek és tudósítások jelentek meg a témában a sajtóban. Nem feltétlenül fake news-ra kell gondolni, inkább arról van szó, hogy sokszor a valóság kozmetikázott verzióját közölték.
Azt azért megerősítette Molnár Dániel, hogy az általam említett két nőnek komoly szerepe volt a XX. század első felének mulatóiparában, sőt, említett még két kiemelkedő hölgyet egy korábbi és egy későbbi korszakból: egyikük Laura de Bach, aki 1834-ben vette át férjétől, a bécsi cirkuszigazgatótól a cirkuszi csoportját (akkori elnevezéssel: műlovarcsoportját), a másik pedig a még ma is élő Tátrai Mariann, a MAXIM mulató egykori sztárja (róluk keretes írásunkban olvashat).
Pezsgős Lujza és a többszörös hátrány
Kezdjük Wabitsh Lujzával. Róla – amint azt legutóbb is jeleztük – elterjedt, hogy egyszerű virágárus lányként indult egy osztrák falucskából, majd sokszoros mulatótulajdonos, a pesti éjszaka királynője lett. A színháztörténész azt mondja, ezek az információk is korabeli újságokból származnak, amelyekben leginkább a sztori szintjén jelentek meg,
Nagyon kelendő volt a téma, annak romantizálása. Hiszen ez egy kitöréstörténet: egy nő, aki a semmiből jött, és valaki lett belőle.
Laczó Sándor kutatásai alapján annyit biztosan állíthatunk, hogy Wabitsch valóban egy kis osztrák faluban, Klieningben született. A születési anyakönyvi kivonata megvan, de annál többet a kezdetekről – például hogy milyen körülmények között jött el Klieningből – nem sokat tudunk. Molnár szerint: „neki sem volt érdeke feltárni, és nem is nagyon firtatták; vagy ellenkezőleg, mindenki tudta”.
De ami sokkal fontosabb: vajon hogyan tudott érvényesülni nőként ebben a korszakban? A színháztörténész szerint egyértelmű, hogy Wabitsch számára (is) hátrányos helyzetet jelentett, hogy nő volt.
Amíg a társadalmon kívül vagy, mint az említett cirkuszi példában, addig lehet, de amint letelepedsz a városban, és ott próbálod a saját vállalkozásodat vinni nőként, onnantól már normaszegőnek számítasz, és azonnal megbélyegez a többségi társadalom.
Pesten nagyjából az 1880-as évek végén indult be a szórakoztatóipar – női vállalkozók nélkül. Molnár szerint az egész szektorhoz társult egy félvilági-alvilági képzet, miközben leánykereskedelemre inkább csak a lebujokban volt példa, az orfeumpalotákban nem. „De a nő később, Somossyék és az orfeumok korában sem lesz vállalkozó egy percig sem, legfeljebb a dísz, a sztár, az énekes” – mondja a színháztörténész, hozzátéve egyből, hogy Wabitsch e tekintetben kivétel. A millenniumi kiállításon pezsgőpavilont üzemeltetett – emiatt Pezsgős Lujzának is hívták –, és valószínűleg az ott megkeresett vagyonból nyitotta meg a Jardin de Paris nevű szabadtéri helyet, majd övé lett a Tátra mulató, a városligeti Moulin Rouge és a Jardin d’ Hiver, a Télikert.
Osztrák származása (nevének írásmódja is ezért jelent meg hol Wabitsként, máskor meg Wabitschként) szintén nem volt előny számára Pesten. Az 1900-as évek elején járunk, amikor „a politika meg akarja magyarosítani a fővárost” – mondja Molnár Dániel. A korabeli pesti társadalom ötven százalékát németajkúak alkották – és ha valaki szórakoztatóipari vállalkozásban volt érdekelt, akkor a lehető legszélesebb közönséget kellett megcéloznia.
Ha magyarul adsz elő valamit, azt csak a városlakók negyven százaléka fogja érteni, ami elég szűk réteg, kielégíti a politikusokat, de egy üzlet fennmaradására nem elég. Ha meg akarsz élni, ha holnap is műsort akarsz csinálni, azt olyan nyelven kell tenned, amit a legtöbben megértenek.
Ezért a századfordulón a műsorok többsége német nyelvű volt, így könnyű volt rásütni az „idegenszívű” bélyeget – Wabitsch Lujzára is. Próbálták is nehezíteni a dolgát: 1920-ban – amikor „árdrágítás” miatt egy időre internálták is – támadások érték, azzal vádolták, hogy németként erkölcstelen produkciókkal látta el a magyar közönséget, és prostituáltakat futtatott a szórakozóhelyein. Molnár azt mondja, nem lehet tudni, hogy ez utóbbi vádnak mennyi volt az igazságtartalma. Egyetlen dolog biztos: több, akkoriban közismert műsoros szórakozóhelyet és mulatót üzemeltetett.
Annak ellenére, hogy nem az ókorról vagy a középkorról beszélünk, nagyon kevés megbízható forrás segíti a kutatók munkáját: arról sem feltétlenül rendelkezünk információval, hogy mi lett egy-egy mulató sorsa. Ugyanis a megnyitóknak általában van nyoma a megmaradt röplapok, sajtóhírek jóvoltából, de a bezárásról – hacsak nem látványosan becsődölt cégről van szó – már nem igazán maradtak fent írásos emlékek (tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a bevált mulatóneveket többször is használták, így Jardin de Paris-ból legalább kettő volt az 1900-as évek első felében, de Moulin Rouge-ból is három volt Pesten a 20. században).
Ami biztos: a mulatók világának egy időre véget vetett a második világháború. Wabitschról annyit tudunk, hogy az ötvenes évek elején bérháztulaj és részvénytársasági tulajdonos volt – és ez bőven elegendő indok volt arra, hogy 1951-ben kitelepítsék. Azt mesélik róla, hogy öccse koporsójában csempészte ki a vagyonát – de mint Molnár Dániel mondja, ez is olyan információ, ami lehet egyszerű legenda is; írásos bizonyíték legalábbis nincs rá.
Pezsgős Lujza 1957-ben hagyta itt Pestet: visszaköltözött a szülőfalujába. Állítólag „grüß Gott”-tal köszönt el az országtól, merthogy ő dafke nem fog megtanulni magyarul – na, a színháztörténész szerint ez a sztori például biztosan nem több legendánál: Wabitsch magyar állampolgár volt, negyven évet töltött Budapesten, teljesen kizárt, hogy ennyi idő alatt ne tanult volna meg magyarul.
Élete végét a szülőfalujában töltötte, ahol a mai napig van egy kisebb kultusza, lévén, hogy támogatta a helyi egyházat és az óvodát, ráadásul a vagyonát is a helyi egyházmegyének ajánlotta fel. 1964-ben halt meg.
Primadonna assoluta
Térjünk át másik hősünkre, Senger (Sänger) Máriára, aki 1896-ban született Senger Nepomuk János nyomdászsegéd kilencedik gyermekeként, és utána még kilenc testvére született – derül ki Molnár Dániel Replikában megjelent tanulmányából. Ugyanitt olvasható az is, hogy
a gyermekek valószínűleg a család szegénysége miatt választották a színpadot. Az artisták, szórakoztató táncosnők a korszakban jellemzően a társadalom legalacsonyabb rétegeiből verbuválódtak.
Senger Mária Sugár Mici néven táncolt Wabitsch Lujza mulatójában; itt találkozott Rozsnyai Sándorral, majdani (második) férjével, akivel közös számot hoztak össze, és később önállósították magukat. Több évnyi külföldi turnézás után, 1929 végén úgy döntöttek, feladják korábbi nomád életvitelüket, és a gázsikból felhalmozott vagyonból megnyitották az Arizonát.
Molnár írásában találtuk meg Alfonzó visszaemlékezéseit is a mulatóról. A humorista, aki korábban birkózó és untermann volt, így írt a szerepéről a műsorban:
Később az igazgató felesége, az Arizona énekesnősztárja „körítése” lettem. Domborítottam ágyékkötős, meztelen rabszolgaként, máskor bronzzal kentek be, és a csillárról fejjel lefelé lógtam. Volt, hogy nyolc görllel virgonc faunként hancúroztam Rozsnyainé körül a parketten.
„Miss Arizona a lokál primadonna assolutája volt, és az operettprimadonnák toposza, az „örökifjú” őt is megillette. A lokál megnyitásakor 36 éves volt, 1944-ben pedig 48; vagyis idősebb görljeinek édesanyjával volt egyidős” – írja Sengerről Molnár Dániel. Egy későbbi fejezetben pedig már az Arizona mögött álló pár tragikus sorsát vetíti elő:
„Ez az időszak egybeesett a három zsidótörvény bevezetésével, mely lényeges személyi változásokat eredményezett a pesti színházi világban. Míg a Moulin Rouge igazgatóját, Flaschner Ernőt 1941-ben megfosztották üzletétől, addig Rozsnyai már korábban a törvények hatálya alá nem eső felesége nevére íratta át az Arizonát; nem sokkal ezután Rozsnyait behívták munkaszolgálatra is. Az 1940 szeptemberében bemutatott produkció műsorfüzetében már fel sem tüntetik Rozsnyait (csak a zeneszerzők listájában utolsóként), a produkciókat Rozsnyainé Miss Arizona neve fémjelzi.”
Senger katolikus volt, Rozsnyai pedig zsidó, ahogy Senger előző házasságából származó fia, Lajos is. A fiú 1943-ban, harmincéves korában öngyilkos lett a munkaszolgálatra kapott behívó miatt. Rozsnyait többször is behívták, felesége pedig igyekezett közbenjárni érte a mulatóba járó politikusoknál és német tiszteknél. Senger Máriát 1945 januárjában a lakásából elhurcolták és – feltehetően – a Dunába lőtték. Férje akkor már halott volt.
Balettpatkányok
A két főszereplő után még térjünk vissza kicsit a nők státuszára a szórakoztatóiparban, illetve a 20. század elejének magyar társadalmában. „Nőnek lenni a korszak szakmájában nem élmény” – összegez Molnár Dániel, aki szerint az egész bizniszt megbélyegezték akkoriban; a táncosnőket pedig különösen lenézték.
A táncoslányok, görlök nem elhelyezkedtek a szórakoztatóipari munkaerőpiacon, ez sokszor inkább kényszerpálya volt számukra: a szegénységből való kitörés és az önmegvalósítás lehetőségét látták benne. Már az operaházak tánckarának tagjait is balettpatkányoknak nevezték – a szociális és szexuális kizsákmányolás hozzátartozott ehhez a karrierhez.
A műsorok gyakran tárgyiasították a fellépőket; de még azok a nők, akiknek sikerült is kiemelkedniük – mint Wabitsch Lujza vagy Senger Mária – sem tudtak társadalmi presztízst szerezni. Ahogy a téma kutatója mondja:
Bethlen István, Horthy István eljártak az Arizonába, de fel sem merült, hogy meghívják Rozsnyaiékat egy gardenpartyra.
Itt kell megjegyezni, hogy a harmincas évek második felében az Arizona és a Moulin Rouge közönségének jó része a korabeli politikai-pénzügyi elit tagjai voltak: elsősorban ők tartották el, ők tették jövedelmezővé e helyeket. De, ahogy a színháztörténész mondja, ez nem jelentette azt, hogy a korabeli szórakoztatóipar szakmai, össztársadalmi presztízse nagyobb lett volna, mint korábban. És ez lényegében nem változott a 20. század végére sem.
