Élet-Stílus

„Jót akartunk, de rosszat tettünk. Ezt a szart mi hoztuk össze”

Tizenhat éves lányai vették rá az anyát, hogy feladja az értékeket, melyekben egész életében hitt.

Bár soha nem voltam trendfixált ember, egy dologban sikerült kissé megelőznöm a többieket. Tavaly májusban próbáltam ki azt, amitől most izzanak a közösségi portálok: igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy műanyagmentesen éljek. Igaz, akkori emberkísérletem nem egy hónapig, csak egy hétig tartott, két dologra azért rájöttem:

  1. a hulladékmentes életmód sokkal nehezebb, mint elsőre gondoltam,
  2. nem túl bölcs dolog úgy belevágni a dologba, mint a „cold turkey” típusú drogelvonásba: jobb lépésről lépésre haladni, különben ha nem is annyira, mint a heroinnál, de elég kellemetlenek lehetnek az elvonási tünetek.

Az azóta eltelt tizennégy hónapban a klímaváltozás elkezdte egyre jobban megmutatni az erejét. Már 2018 őszén, miközben a rekordsekélységig apadt Duna medrén csodálkoztunk, azt írtuk, pokoli nyáron van túl Európa. Hol volt az még az idei júniushoz képest? És mindabból, ami valóban várhat ránk, még mindig nem láttunk semmit.

Ezért próbálok azóta is a lehető legkisebb ökológiai lábnyommal élni. Nincs autóm, kizárólag bringával közlekedem. Igen, télen is, közel sem annyira vészes, mint amilyennek tűik, az utóbbi néhány évben meg különösen nem. Enyhébb esőkkel ugyanez a helyzet, özönvíz esetén marad a BKK. Sokat járok piacra, saját szatyorral, nem kérek zacskót, apróbb gyümölcsnek, zöldségnek saját dobozt viszek, savanyúságnak befőttes üveget, kenyérnek, péksütinek vászonzacskót. Ételt csak akkor rendelek, ha muszáj, és olyankor fontos szempont az étterem kiválasztásánál, hogy mibe csomagolnak. Vettem cserélhető pengés fémborotvát, hab helyett szappant használok. Ruhát lehető legritkábban veszek, és nem derogál, ha használt. Sörből, borból csak olyat választok, aminek visszaveszik az üvegjét, van szódagépem, egyéb üdítőkre pedig nem vágyom.

Messze nem tökéletes, de azért mégiscsak valami. Különösen ahhoz képest, hogy olvasom, Európában Magyarországnál csak a mediterrán országokban és Németországban fogy több palackozott ásványvíz. Felesleges sznobságnak tűnik úgy, hogy közben a csapvizünk kifejezetten jó minőségű. Ráadásul híresen árérzékenyek vagyunk, így végképp érthetetlen, miért fizetünk annyit a műanyag palackos vízért, miután egyszer már kifizettük a rezsit. Ezen tűnődtem az egyik reggel, miközben a budapesti dugóban vánszorgó autók között tekertem.

Az jutott eszembe, a flakonos víz legalább annyira értelmetlen és ártalmas, mint minden nap ülni a torlódás közepén.

Arra gondoltam, hogy az okok ugyanott gyökerezhetnek, ahol az is, hogy a lehetőségeinkhez képest messze mi költünk a legtöbbet mobiltelefonra. Presztízs. Csapvizet az iszik, akinek nem futja másra, mi meg inkább vállaljuk túl a törlesztőt készülékre, meg kocsira, mert bár haragudtunk Lázárra, amikor kimondta, a lelkünk mélyén mi is hisszük, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.

„Ezt a szart mi hoztuk össze”

Aztán eszembe jutott a Fridays For Future Hungary (FFFH) májusi klímatüntetése, és egy nő, aki a Kossuth téren arról beszélt, hogy bár nehezére esett, a tizenhat éves ikerlányai miatt környezettudatosságra váltott. Ő is hasonlóan látja a klímaváltozást, illetve az ellene folytatott harcot, csak picit más, sajátosan magyar szemszögből.

Ezt a szart mi, az előző évezredben felnőtt generáció tagjai hoztuk össze, de nem azért, mert gonoszok vagyunk. Legalábbis nem mindannyian. Más miatt. A második világháború után két fontos érték alakult ki: az egyik a szabadság, a másik az önmegvalósítás. Miközben ezek elérésére törekedtünk, egyre inkább az egoizmust, és a kényelmet kezdtük el hajszolni. Ez viszont nem fért össze a Föld épségének megőrzésével. Jót akartunk, de rosszat tettünk.

Máté Barbara, az FFFH két tizenhat éves aktivistájának édesanyja a Moszkva tér című kultmozi generációjának tagja. A rendszerváltás idején érettségizett, vagyis éppen a nagykorúvá válására esett az eufóriának az a rövid időszaka, amikor Magyarországra is betört nyugatról az évtizedek óta irigyelt és vágyott szabadság. Korábban nem igazán utazhatott, de akkor hirtelen kitárult előtte a világ. Banánt csak karácsonykor ehetett, hosszas sorban állás után. Magas lányként úgy nőtt fel, hogy alig kapott magára női ruhákat, 41-es lábaira nem volt női cipő. Aztán hirtelen mindenből lett választék. Ezért esik neki nagyon rosszul, hogy miután harminc éve megkapta ajándékba a sokáig áhított szabadságot, most újra korlátok közé kell szorítania az életét. Újra hozzá kell szoknia, hogy lemond utazásokról, ételekről, ruhákról, cipőkről, kényelemről a Föld és a gyermekei kedvéért.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

„A főiskolás időszak, a kilencvenes évek legeleje a Coca-Cola mámorában telt. Folyton azt ittuk, ahogy korábban csak a filmekben láthattuk. Emlékszem, egy nap elborzadva hallgattuk az olasztanárt, aki azt mesélte, hogy az olaszok palackos vizet vesznek a boltban, és azt isszák, miközben tök jó víz folyik a csapokból. Jó hülyék ezek az olaszok, gondoltuk, aztán öt év múlva már mi is szinte csak palackos vizet ittunk.”

Teltek az évek, Barbara férjhez ment, ikerlányai születtek. A család élte a fogyasztói társadalom rendes tagjainak átlagos életét. A szülők a környezetvédelemmel csak a szavak szintjén foglalkoztak, éppen annyit, amennyit az értelmiségi társadalom megkíván. Barbara azt mondja, annyira tájékozott volt a témában, amennyire a hírekből lehetett, de különösebben nem érdekelte az ökológiai lábnyoma.

Szabadságvágy helyett szorongás

Aztán a gyerekek kamaszodni kezdtek. Amikor pedig egy tizenévesnek elkezd kinyílni a szeme, és egyre jobban feltárul előtte a világ, rájön, hogy a valóság sokkal bonyolultabb, igazságtalanabb, és néha kegyetlenebb, mint addig hitte. A szülőkről lekerül a mindenhatóság maszkja, mert kiderül, hogy nem mindent ők tudnak a legjobban, megkezdődik a nyílt színi vagy titkos lázadás. A legtöbb esetben elkerülhetetlen harcban egyik fél sem győzheti le a másikat, vagy mindenki nyer, vagy mindenki veszít.

Barbara lányainak lázadását viszont nem a korábbi generációkra jellemző személyes szabadság iránti igény, a függetlenedés vágya fűtötte, hanem a szorongás. A félelem a közelgő klímakatasztrófától. Attól, hogy elrabolják tőlük a jövőjüket. Úgy döntöttek, elkezdenek tenni azért, hogy ez ne így történjen. Példaképük Greta Thunberg lett, a 16 éves Asperger-szindrómás svéd lány, aki magányos tüntetéseivel és iskolasztrájkjaival globális klímavédelmi mozgalmat indított. Elhatározták, hogy környezettudatos életmódra kényszerítik a szüleiket.

Greta Thunberg egy tüntetésen. Fotó: Michel Stoupak/NurPhoto / AFP

Az egész a szelektív hulladékgyűjtéssel kezdődött. Barbara kicsit dohogott, mert a szemét egyetlen mozdulatos, egyszerű kidobásából procedúra lett, de belement. Aztán jöttek az egyre nagyobb falatok: a vegetarianizmus, a tudatos vásárlás, lemondás bizonyos termékekről, a túlfogyasztásról, nemcsak az étkezés, de az öltözködés tekintetében is. És ami a zárt Kádár-rendszerben szocializálódott Barbara számára az egyik legfájóbb: lemondás a repülős kiruccanásokról.

Először az ő fejében is megfordult, hogy ellenáll. Mégiscsak ő a szülő, és amíg a gyereke az ő házában lakik… Majd megvárja, amíg a lányok kinövik a kamaszos hóbortjukat. Aztán mégis úgy döntött, inkább hallgat rájuk. Egyrészt a kitartásuk miatt, mert ha kitette őket az ajtón, visszamásztak az ablakon. Másrészt pedig azért, mert tudta, hogy igazuk van:

Rájöttem, hogy hajlamosak vagyunk elég karakteresen lepattintani a gyermekeinket, ha hozzánk fordulnak a gondolataikkal, az élet újfajta megközelítéseivel, és aztán csodálkozunk, hogy belefeszülünk a családi viszonyainkba. Ráadásul nem kell túl sok ész hozzá, hogy belássuk a környezetvédelem fontosságát. A saját szememben is ciki, hiteltelen szülővé váltam volna, ha ellenállok, amikor egy valóban értelmes dologgal fordulnak hozzám.

Macerából rutin

Húsevésben a család kompromisszumot kötött. Az egyik lány kategorikusan kijelentette, hogy attól a naptól kezdve ő vegetáriánus. A testvére sem igényli a húst, de azért nagy ritkán megeszi. A szülők igazodtak: ha akarják, a munkában megeszik a húsadagjukat, de otthon már csak kivételes esetekben kerül állat az asztalra. Azt azért sikerült elérniük, hogy ilyenkor sem kell már gyűlölködő, lesújtó pillantásoktól kísérve elfogyasztaniuk a betevő proteinjüket.

A bevásárlással kapcsolatban azonban nincs pardon. Ruhából amit csak lehet, használtan vesznek meg, ami még szórakoztató is tud lenni, mert benne van a vadászat, a kincskeresés élménye. Élelmiszerből semmi előrecsomagolt, és csak olyan termékek, amelyek a lehető legkevesebb szállítással jutnak el a fogyasztóig.

„A tudatos vásárlónak a piac a plaza, amellett egy csomagolásmentes boltba járok. Általában kéthetente érkezem meg, hat dobozkával, meg négy befőttes üveggel és nagybevásárlást tartok. A háztartási vegyszer nehéz ügy, mert azt csak ebben a boltban lehet kapni kimérősen, míg ételt azért egy szupermarketben is lehet tudatosan venni. Ez igényel némi felkészültséget, szervezést, és néha lemondással jár. Például ha éppen nem kapok kimérős joghurtot, akkor sem veszem meg a műanyag poharasat, hanem azon a héten nem eszünk joghurtot. Nagyon bízom benne egyébként, hogy a csomagolásmentesség hamarosan lesz annyira trendi, hogy a multik is bele fognak állni.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

„Büszke vagyok, mert elmentünk a családdal a Hello Ugar! Fesztiválra úgy, hogy sikerült majdnem teljesen hulladékmentesen megoldani az egészet. Vittünk magunkkal kempingszatyrot, benne a saját ételeinket, a fröccsös poharainkat, meg a fém kávés bögréinket. Egyetlen nejlonzacskó játszotta csak ki az éberségünket. Ez egyébként nem egy nagy truváj, bárki meg tudja csinálni, csak leszoktattak minket az előre gondolkodásról. Mert nekünk az élmény volt, hogy nem kell tervezgetni, lehetünk spontának, aztán kapunk úgyis bármit bárhol.”

Barbara elismeri, hogy kezdetben tartott tőle, hogy a környezettudatosság majd az elviselhetetlenségig bonyolítja az életét. „Kinek van ideje ennyi vacakolásra, amikor egyébként is kész rohanás az élet?” Aztán rájött, hogy szépen, fokozatosan bármit a hétköznapok részévé lehet tenni, vagy kicsit rosszízűbb kifejezéssel: mindenhez hozzá lehet szokni. Egyetlen ember vagy család erőfeszítései azonban semmiségek a klímaváltozás pokoli problémahalmazához képest. Így is megéri?

Nekem mindenképpen. Nem kis dolog az, ha az ember szülőként a tizenhat éves gyerekeiből elismerő mondatokat tud kiváltani. De ezen túl nem tudom. Mindig abban reménykedtem, hogy nem fogunk történelmi időket élni, mert Magyarországon az valahogy soha sem jelent jót. Mostanában fogalmam sincs, hogy mi igaz a hírekből, hogy melyik tudományos kutatásnak higgyek. Félek tőle, hogy hamarosan tömegek fognak meghalni, és nagyon csúnyán. A gyerekeim viszont azt mondják, az a baj velünk, felnőttekkel, hogy úgy nézzük ezt az egész klímaválságot, mintha egy film lenne, aminek már eldöntött a vége. Ők úgy nézik, mintha egy focimeccs lenne, amin az utolsó másodpercben is születhet győztes gól, és soha sem lehet tudni, hogy melyik mozzanat lesz a döntő. Én pedig nem tehetek mást, támogatnom kell az optimizmusukat

– zárta Barbara.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.