November elején Londonban jártam, ahol egy Waterstones-látogatás sem maradhatott ki. Mivel mostanában sajnos/szerencsére a szokásosnál több időm volt mindenféle, az életemmel kapcsolatos dolgokon agyalni, jól rá is jöttem, hogy nem minden úgy alakul, ahogy terveztem, illetve a legfontosabb: valójában tervem sincs. Az idei év többnyire a sodródásról szólt, ezért arra gondoltam, ideje picit a kezembe venni az irányítást, amihez majd biztos jól jön egy önfejlesztő könyv. Haha.
Ott álltam a többszintes könyvesbolt közepén és legalább három eladót megkérdeztem, hogy melyik az az önfejlesztő könyv, ami
- nem néz hülyének,
- nem agyon hype-olt,
- tényleg olvasták és úgy ajánlják.
Mindhárman Sarah Knight Get Your Shit Togetherjét ajánlották, amiről az elolvasása után röviden összefoglalva három dolgot gondolok:
- hülyének néz,
- agyon hype-olt,
- valószínűleg olvasás nélkül ajánlották az eladók.
Harmincévesen megtanultam végre, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy egy rossz könyvet végigolvassak csak azért, mert csak, és ezt is abba kellett volna hagynom nagyjából tíz oldal után. Viszont végig azzal hitegettem magam, hogy majd biztos a következő fejezetben lesznek olyan mondatok, tanácsok vagy tippek, amikre azt mondom, hogy ezért megérte. Apropó megtérülés: a léc elég magasan volt, ugyanis 15 fontba, átszámítva nagyjából 5500 forintba került.
A legtöbb motivációs könyv (vagy előadás) általában egy központi rigmusra épül, itt ez a strategize-focus-commit trió, amire ha meglenne PDF-ben is a könyv, tuti rákeresnék, hányszor fordul elő a könyvben – nagyjából a harmincadiknál leálltam a számolással. A könyv butának néz, emiatt nem is tudom, ki a célközönség: aki nem szereti, ha hülyének nézik, nem olvassa végig, akit pedig hülyének lehet nézni, az nem ezt a könyvet választja marketing alapján.
Az egyik legidegesítőbb rész, hogy az olvasókat az Alvin és a mókusok mese főszereplőivé kategorizálja pár tulajdonság alapján. Ez több sebből vérzik: egyrészt én nem tudtam egyértelműen belőni, hogy melyik vagyok pusztán az alapján, hogy mennyire görcsölök rá a dolgokra és mennyire halasztgatom a dolgokat, húsz oldallal később pedig, amikor az egyes szereplőknek szólt ki a könyvből, nem is emlékeztem már arra, hogy én melyik vagyok. Sokat elárul egyébként az, hogy
A könyv komolytalanságát, és Szex és New York szintű mély tanácsait jól mutatja, hogy feltételezi, az olvasó 30 éves lány, akinek amúgy jó munkája van, de állandóan iszik és túl sok a szexuális utalás is a Get Your Shit Togetherben. A könyv négy nagy fejezetből áll, ebből az első három olyan szintű bevezetés és ráhangolódás csak, amit általában az első tíz oldaltól várunk el. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy sztriptízt néznék, csak itt a bedobált százforintosok helyett oldalakat kellett elolvasnom, hogy eljussak a végső igazságig.
Nemcsak az Observer, de Knight saját magát is antigurunak hívja – ez legalább akkora öngól, mint amikor valaki saját magát címkézi influenszernek, azaz állítja magáról, hogy ő bizony befolyásol embereket ilyen-olyan módon.
Én vagyok az a típusú tanácsadó, akihez ha véletlenül párkapcsolati gondokkal fordul valaki, azonnal a szakítást javaslom, így még jobban fájt az, hogy a könyvben a legtöbb dolgot elkenik, egyrészt-másrészteznek, nem adnak konkrét javaslatokat arra, hogy mit kell tenni az adott helyzetben. Nem is lehet mindenre igaz dolgot ajánlani, de akkor meg könyvet sem kell írni a témáról. A hülyének nézéshez visszatérve: Knight oldalakon keresztül sorolja például, hogy hogyan kell emaileket törölni, válaszolni rájuk, stb. Biztos, hogy akinek ilyen szinten nincs rendben az élete (vagy a munkamódszerei), az majd egy könyvből megvilágosul?
Szerkesztésileg elképesztő idegesítő, hogy majdnem minden oldalon van lábjegyzet, amik azért is bosszantóak, mert
- megtörik az olvasást, az olvasási élményt,
- szinte csak olyan mondatok vannak lábjegyzetbe küldve, amik simán elférnének a folyószövegben is.
Ezeknek egy része a mozaikcsaládokra nézve bántó is, például a Small shit fejezetben van egy vicceskedő rész, ahol a folyószövegbe írt Anya szó mellé ezt írták csillagozva:
Az Anya szót általánosan használom bárkire, aki felnevelt téged, olvasó. Ha egyedülálló apa, egy idősebb testvér, egy nagyszülő vagy egy érzelmes mosómedve volt az, akkor helyettesítsd be azt.
Engem kicsit az is zavart, hogy a szerző életéről semmit nem tudunk meg a közel 300 oldalon, csak annyit, hogy megunta az állását és Dominikára akart költözni a férjével, ezt szervezték meg. Kicsit olyan ez nekem, mint azok a Fókusz riportok, amiket gyerekként tátott szájjal és irigykedve néztem otthon és amiben huszonéves fiatalok voltak, akik „feladták az életüket, a karrierjüket, hogy az álmaiknak éljenek”, ennek egy része pedig az, hogy teljesen random körbeutazzák a Földet.
Elég sok komplexustól és irigységtől megkíméltem volna magam, ha tudom azt, amit felnőtt fejjel megtanultam: az ilyen önmegvalósítások mögött elég gyakran gazdag szülők vannak.
A könyvben négy oldalt szentelt a szerző azoknak a táblázatoknak, amikben megmutatja, hogy hány dollár félrerakásával mennyit lehet az évek során spórolni. Igen, ezek mind felszorzások, három különböző napi összeggel, mellette pedig az, hogy abból a félretett pénzből mire futja majd. Ez itt az önpromó helye, de ha valaki tényleg spórolni akar és nem a félretevős módszerrel, akkor ajánlom egy korábbi cikkemet, ahol Excel-táblával mutatom meg, miként lehet megfaragni a kiadásainkat.
Egyre égetőbbé vált az olvasás során az, hogy látszólag rendben van az életem: normálisan eszek (igen, ennek is volt egy külön rész), a bejövő leveleimet minden nap gondozom, nincsenek pénzügyi gondjaim.
Utólag is nehezen tudok válaszolni. A baráti vacsorák beszélgetései alapján a problémám nem egyedi, sőt, mondhatni tömeges, viszont ez a könyv arra nem kínál megoldást. A könyv borítóján is kiemelt magazinok és híroldalak kritikáit nem értem a könyvvel kapcsolatban, kicsit olyan érzésem van, mintha csak pletykák alapján írták volna meg az ajánlójukat. A másik oldalon viszont ott van, hogy azokat sem értem, amik film- vagy zenekritikán háborognak – nem vagyunk egyformák és ilyen témában nem lehet objektíven írni.
A mostani cikk megírása után megnéztem, hogy állnak a Get Your Shit Together értékelései, íme:
A könyvet angolul olvastam, ahol minden egy fokkal komolyabban hangzik, ha magyarul olvasom, tuti nem bírom ki röhögés nélkül. (Alvin és a mókusok – komolyan?)
Az egész könyvön végiglebegett az életének a sztorija, a fő kiváltó ok, amiért digitális nomád akart lenni. Nem akarom alábecsülni a betegségeket, most sem azt teszem, viszont ő azt hozta fel indokként, hogy gyerekkorában anorexiás és bulimiás volt. Ez elképesztően szomorú, viszont teljesen felesleges erre ráhúzni azt, hogy emiatt akarja otthagyni a menő állását 20 évvel később és Dominikára költözni. Ráadásul a könyvben végigvezetett hosszadalmas módszereket ő nem is alkalmazta, egy dolgot döntött csak el és vitt véghez: eladták a házukat és Dominikán vettek egy másikat.
Két dolgot bánok csak:
- egyik nap nem csomagoltam be teljesen az ebédem, így ráfolyt egy picit a tetejére, így nehéz lesz normális áron eladni,
- a következő lépés az életem jobbá tételében a pszichológus lesz és a könyv 5500 forintos ára végül többre jön ki, mert az első találkozón csak arról fogok beszélni.
Kiemelt kép: 24.hu/Csanádi Márton
