Nemrégiben az egyik illusztris felsőoktatási intézmény előadótermében ültem a pad tetején és a lábamat lógáztam. Arról beszélgettem a hallgatókkal, hogyan kéne fejleszteni a vidéket. Egyáltalán, mi van vidéken. És az, ami vidéken van, látszik-e és hogyan látszik Pestről? Karácsony előtt másfél héttel senki nem akar világot váltani, én sem akartam, vendégelőadóként azt sem tudják, ki fia borja vagyok, majd nekiállok okoskodni, mi?
Nem álltam neki, inkább arról beszéltünk, miért nem akarnak a főiskola után hazamenni, mi nincs otthon és mit jelent az, hogy élhetetlen egy hely. Miért a fővárosban tervez jövőt kettő kivételével mindegyikük, és ha mindenki feljön a fővárosba, ki marad vidéken? És azokkal mi lesz? Aztán beszéltünk másról is, csak úgy, magunk közt, ahogy vidéken szokás. Hogy a disznóvágásra, búcsúra haza kell menni, ha a fene fenét eszik is, és hogy az első budapesti év után már mindenki megkapja legalább egyszer, hogy ugyanolyan hülye lett, mint a sok pesti. És nevettünk azon, hogy a legenda igaz: akárhonnan jövünk is vissza vasárnap, rántott húst mindig csomagolnak nekünk. Hátha éhen halunk itt, Pesten. Na meg, itt úgysincs ilyen, ne mondjuk, hogy van!
És hol mosolyogtunk, hol bosszankodtunk azon, mennyi makacs sztereotípia tartja magát és mekkorák a csendek ebéd közben, ha azt kérik tőlünk, a messzibe szakadt vidékitől, meséljünk már, mi van fenn. Én sem tudok mit mondani. Eleinte olyanokat mondogattam, hogy hát igen, büdös van és nagy a zaj, és hogy őrület, hogy az ember az egész napját tömegközlekedéssel tölti. Aztán azt mondogattam, hogy meg lehet szokni, és kanalaztam tovább a húslevest.
Belőlem múlt vasárnap tűnt el végleg a feszültség. A nem túl szép Vágóhíd utca felé tartottam a MÜPA-ból, a kislányom előttem rollerezett a nyomorult szürkeségben, az áztató ködszitálásban. Zaj volt, piros volt a lámpa, jött a villamos, a leszálló emberek morcosan siettek, kerülgettük a pocsolyákat és fázósan húztam magamon össze a vékonynak bizonyult kabátot, mégis azt éreztem, hogy ez a város szép, most is, ebben a tél végi szürkeségben is az, kinyílt előttem, befogadott engem, jól érzem magam itt, jobban, mint bármikor. És most hazamegyek egy még szebb városba, ahol nincs villamos, de ott is szürke az ég és ott is mindenki morcos és még nagyobb pocsolyák vannak, de én úgy érzem, hogy otthon vagyok benne, mert szeretem és ez nem árulás. Ettől én még nem árultam el a szülővárosomat és nem tagadtam meg az ott töltött hosszú éveket.
Most jobb. Nem kell mentegetőznöm. Magam előtt sem. Nem kell összehasonlítanom a szülővárosom, és a helyet, ahol most élek, nem kell mérlegre tennem, mi nyom többet a latban, az utca, ahol megtanultam bringázni, vagy az a másik utca abban a másik városban, ahol a kislányomat tologattam a babakocsiban. A gyerekkori emlékek, az első randi és az első csók helyszíne megfér a szívünkben a többi emlékkel, egyik sem fontosabb a másiknál, egyik sem több a másiknál.
És most jó. Nyugodt vagyok. Tudom már azt is, miért nem lehet elmondani, mi van fönn Pesten. Mert benne kell lenni, egy ritmusra járni vele. És ez a ritmus, ez a lendület merőben más, mint otthon volt. Nem azért, mert jobb, egyszerűen azért, mert más. Mert a házi csalamádés, metróskecsöpös hamburger otthon, a Hambi büféből összehasonlíthatatlan a cheddar sajtos, szaftos marhahúsból rostlapon sült füstös húspogácsás, házi zsemlében kínált étellel. Mégis összefut a szánkban a nyál mindkettőre. Mert az évi két Marica grófnő a kultúrban nem tudja felvenni a versenyt a budapesti színházakkal, mégis ugyanúgy emlékszünk Tasziló gróf minden rezdülésére, ahogy Robert Preston minden mozdulatára is. Mert az otthon a gyerekkor, a felhőtlen játék, a kamaszévek, a nagy és halálos szerelmek és a végtelen hosszú nyarak helye, Budapest pedig egy új élet, de legalábbis annak a lehetőségét kínáló inspiratív és lüktető világváros, egy ígéret, egyelőre még négy fal, amit mi tölthetünk meg tartalommal. Teljes egészében rajtunk áll, mit hozunk ki belőle, és ez hihetetlenül izgalmas.
De megértettem azt is, mi van az első pillanatban távolságtartó sértettségnek gondolt, és ezzel a hangsúllyal kimondott az „itthoni már nem is jó?” mondat mögött. Félelem. Félelem attól, hogy elveszítenek minket. Hogy ez a nagyváros a lendületével elsodor, beszippant, elnyel végleg és elfelejtünk mindent, ami volt. Hogy a nagyváros elválaszt, elszakít. Tőlük is. És félnek, már most azért hallgatunk, mert nem értünk szót. Hogy az, ami nekik fontos, az nekünk snassz, lenézett, vidéki. Hogy az ő életük, amit egykor mi is éltünk az nekünk már lassú, unalmas, ingerszegény, nyomasztóan poros. Olyan vidéki. Hogy túl nagy lesz a távolság köztünk és elveszítenek minket, a szeretetünket.
Pedig ha tudnák!
Én már tudom, és elkezdtem. Szeretettel, könnyedén mesélni. A városról, és arról, hova járok. És hogy képzeljék el, a kislányom Mosolygó Villamosnak hívja a Combinót. Én észre sem vettem, de tényleg olyan, mintha mosolyogna, még a kis gomb szemei is. Hogy Vácon is éppen olyan gyönyörű a Duna-part, mint otthon, bár ott nem hajlanak rá a vastag törzsű, öreg fák a vízre, mintha hallgatnák, mit mesél a víz. Hogy nem felejtettük el a disznóvágást, persze, hogy megyünk és a Gálvölgyi tényleg nem olyan magas, mint a mama hitte. És tudod, anyu, van valaki, akinek a rántott húsa egy az egyben olyan, mint a tiéd. Nem, Lajosnak hívják. Madártejet viszont olyat, mint otthon, nem ettem. De most már megyek, csak annyit még, hogy szeretlek benneteket, add át mindenkinek, a puszit is!
