Élet-Stílus

Cigány a forradalom élén

admin
admin

2009. 10. 23. 08:00

A „Cigány”, a „Zsidó Laci”, a „Kis Zsidó”, a görög Konstantinidisz vállvetve harcolt magyar társaival 1956-ban. A forradalom nem ismert cigányt, zsidót és magyart, csak bajtársakat, akik egyként érezték: „ez a hazám, itt a helyem” – Eörsi László történész cikke az FN.hu-n.

Az „igazi” szocializmusban ma már nem sokan hisznek. A munkásönkormányzatok tartósan sehol nem váltak be. A szabadságot, az ország függetlenségét már 20 éve visszanyertük, ezt csak a zavaros nézetek terjesztői tagadják. A semlegesség helyett a NATO-t választottuk – szerencsére. Ám a rasszizmus elutasítása – ami kiváltképp jellemző volt ’56 hőseire, a forradalmárokra – a rendszerváltás óta egyre inkább megszűnőben van, s a kirekesztés már annyira terjed, hogy ’56 legfőbb értékét, a megszerzett szabadságot is veszélyezteti.

Romák a forradalom élén

A rasszisták mai bajnokai, érveik alátámasztására gyakran hivatkoznak ’56 eszmeiségére – helytelenül. „Akinek fegyvere volt, és az egyetemi 16 pontért harcolt – az bajtárs volt” – írta Pongrátz Gergely, ez kötetének (Corvin köz 1956) kimagaslóan a legjobb sora. Valóban, a legfőbb budapesti ellenálló csoportok kötelékeiben a romák, a zsidók, sőt a kommunistaságuk miatt hazulról menekülő és nálunk befogadott görögök is vállvetve küzdöttek a többiekkel együtt a sztálinista rendszer megdöntéséért és az ország függetlenségéért.

Onestyák László és Kóté Sörös József (Eörsi László gyűjteményéből) KÉPGALÉRIA

Onestyák László és Kóté Sörös József (Eörsi László gyűjteményéből) KÉPGALÉRIA

A romák minden jelentősebb felkelőcsoportban többen is képviseltették magukat, sőt egyes civil osztagok – mint például a ferencvárosi „Göndör-csoport” – irányításában is szerephez jutottak. Onestyák László („Cigány”) és Falusi János („Bekötött Fejű Cigány”) már az októberi intervenció kezdetén fegyvert fogott, és társaik annyira megbecsülték őket, hogy mindkét 20 éves roma fiút elfogadták főparancsnok-helyettesnek. A novemberi ellenállásban is a végsőkig részt vettek. Falusi még időben elhagyta az országot, Onestyákot azonban 1957 tavaszán letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. november 22-én kivégezték.

Egyszerre magyar és cigány

Onestyákékhoz tartozott Horváth Aladár, Kuti László és a 15 éves Fehér Nándor is, a csoport Benjáminja, aki így emlékezett vissza október 23-ára: „Kiabálták: aki magyar, velünk tart! Hát mondom, én megyek velük, mint a franckarika. Persze, hogy megyek. Mert én egyszerre magyar meg cigány is vagyok.” Mindhármukat rövidebb börtönbüntetésre ítélték.

A legsúlyosabb ítélettel sújtották Kóté Sörös Józsefet és Csányi Sándort is, a fegyveres ellenállásban való részvételükért. Kóté Sörös – akinek egyik bátyját a nyilasok lőtték agyon – élelmiszert szállított Monorról Budapestre, majd a Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozott. November 4-én megsebesült a harcban, majd Ausztriába menekült. Az amnesztiarendelet hírére visszatért, de 1957 júliusában letartóztatták. Halálra ítélték, és 1959. február 26-án kivégezték.

Tucatjával kerültek börtönbe

A Thököly úti csoport – amelynek tagja volt a szintén roma Csányi Sándor is – napokig sikeresen harcolt az intervenciós erőkkel szemben. Nem is maradt el a kegyetlen megtorlás: 1959. október 28-án tizenkettőjüket kivégezték – köztük őt is. A Sztojka-fivérek (Péter, László és Vince) Pesterzsébeten harcoltak a szovjet csapatok ellen. Ezért 1959-ben mindhármukat letartóztatták. Lászlóra és Vincére 14 évet, Péterre 10 évet szabtak ki.

Voltak olyan romák is, akik nem a fegyveres, hanem a politikai ellenállásban vettek részt. A nyíregyházi Dandos Gyula a Városi és a Megyei Munkástanács, valamint a Városi és a Megyei Forradalmi Bizottság tagja volt, a megyében a forradalom szűkebb vezetéséhez tartozott. Kivételes szervezőkészségével tűnt ki. November 6-án elfogták a karhatalmisták. 1957 februárjában megszökött, és amikor el akarta hagyni az országot, a határőrök elfogták, és lelőtték.

Fátyol István a Faluszínház (Déryné Színház) világosítója volt, a forradalom idején ő lett a munkástanács elnökhelyettese. Emiatt már 1957 januárjában elbocsátották, majd letartóztatták, és hat évre ítélték.

“Itt a helyem

Egyetlen adat sincs arról sem, hogy a zsidókat ki akarták volna rekeszteni a forradalmi közösségekből. Angyal István 1956-os szerepe viszonylag széles körben ismert. Megjárta Auschwitzot, ahol édesanyját és egyik nővérét elvesztette. Karizmatikus személyisége a Tűzoltó utcai felkelők parancsnokává, majd a Péterfy Sándor utcai kórház politikai ellenállóinak vezetőjévé emelte, noha marxizmusát soha egy pillanatig sem tagadta meg.

Ugyanakkor a magyarságát sem: „Vallom és vallottam: ez a hazám, itt a helyem. Élni is, halni is” – írta önvallomásában. Társai annyira bíztak benne, hogy ő képviselhette a „pesti srácokat” a politikai vezetéssel folytatott tárgyalásokban. Már 1956 novemberében letartóztatták, halálra ítélték, és 1958. december 1-jén kivégezték.

Angyal István és Nickelsburg László (Eörsi László gyűjteményéből) KÉPGALÉRIA

Angyal István és Nickelsburg László (Eörsi László gyűjteményéből) KÉPGALÉRIA

A Baross tériek (a harmadik legnépesebb felkelőcsoport) élén, a szintén zsidó származású, ugyancsak sztahanovista Nickelsburg László állt, akinek édesanyja és három fivére a bergen-belseni haláltáborban pusztult el. A „Zsidó Lacinak” becézett felkelőparancsnok igen kemény kézzel irányította társait, akik közül senki sem kérdőjelezte meg vezető szerepét, és nem is lázadtak ellene. Őt 1957 februárjában tartóztatták le, halálra ítélték, és 1961. augusztus 26-án kivégezték. Baross téri felkelő volt Stellner László is, akit a többiek „Kis zsidónak” vagy, az izraeli vezérkari főnök nevét kölcsönözve „Dajan”-nak hívtak. Rá tíz évet róttak.

Görög kommunisták a magyar szabadságért

A Széna téri csoport egyik parancsnokhelyettese a zsidó Bán Róbert volt, aki 1944-ben 17 hozzátartozóját vesztette el. A másik pedig a jugoszláv állampolgárságú, török Ekrem Kemál. A katonatisztekkel folytatott tárgyalásokban ők képviselték a Széna téri felkelőcsoportot. Mindkettőjüket még 1956-ban letartóztatták, halálra ítélték, és 1957. november 29-én kivégezték.

A vesztes polgárháború miatt hazájukból menekülő görög kommunisták egy része Magyarországon telepedett le, és a sztálinista rendszer feltétlen védelmezőjeként tartották őket számon. Mégis aránylag sokan csatlakoztak a forradalmárokhoz szerte a fővárosban. Köztük a legismertebb a 39 éves Konstantinidisz André lett, akinek már voltak háborús tapasztalatai: előbb az ELASZ kötelékében, később szovjet egységekben századosi rendfokozatban harcolt a nácik ellen.

1946–49-ben, mint kommunista részt vett a görög polgárháborúban, majd politikai menedékjogot kapott Magyarországon. Már a forradalom első napjaiban csatlakozott a Práter utcai általános iskolában lévő felkelőkhöz, mivel a „nemzeti kommunizmus” hívének vallotta magát. Itt a legfőbb parancsnokság tagja lett, a fiatalok hallgattak rá. 1956. november 4-én reggel a Kilián laktanya előtti harcban életét vesztette.

Természetesen nem mindegyik kisebbséghez tartozó forradalmár sorsa alakult ilyen tragikusan, ezúttal elsősorban az ismertebb, exponáltabb résztvevőket említettem. E történetek azt bizonyítják, hogy az ’56-os forradalomárokra egyáltalán nem volt jellemző a kirekesztés, csak a közös cél, a közös eszmeiség számított. Ezt a hagyományt kéne megőriznünk!

a szerzőről

Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa. Fő kutatási területe a budapesti felkelés története, a tárgykörben számos tanulmánya, több kötete jelent meg.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.