Élet-Stílus

Ellenállt a német dühösségnek

admin
admin

2009. 10. 19. 11:18

Saját feje és jószága védelmében ragadott szablyát, amivel páratlan felkelést robbantott ki a Habsburgok ellen az addig királyhű nagyúr. „…romlásra, örök gyalázatra jut nemzetünk, ha most az német dühösségnek ellene nem állunk” – szólt Bocskai István felhívása, aki a töröktől nem fogadott el koronát, végakarata pedig Erdély és Magyarország egyesítésére szólított fel.

1604. október 15-én éjjel a két éve visszavonultan élő nagyúr, Bocskai István, az egykori erdélyi fejedelemnek, Báthory Zsigmondnak (1588-1602) nagybátyja és nagyhatalmú tanácsadója Álmosd és Diószeg között megtámadta Pezzen királyi ezredest és hadoszlopát a titokban átállt hajdúkkal. Bocskai győzelme elsöprő volt. Ezzel nemcsak azt akadályozta meg, hogy a menetelő csapat egyesülhessen Belgiojoso grófjának, a király felső-magyarországi főkapitányának a seregével, s ellene fordulva kifüstöljék várából, majd felségárulás címén fej- és jószágvesztésre ítéljék, hanem egy olyan fegyveres felkelést robbantott ki, amely a maga nemében páratlan volt.

Bocskai egész addigi életében, a Habsburg uralkodó egyik leghűségesebb híveként azért küzdött, hogy az elszakított Erdélyi Fejedelemséget egyesítsék a Magyar Királysággal és együttes erővel kiragadják a törökök markából. De ahogyan ő maga megírta, őfelsége ágyúi kergették el őt hűsége mellől. Látván, megtapasztalván, hogy az uralkodó maga támad országa, illetve a rendek ellen, s ő maga is végveszélybe kerül, elfogadta az erdélyi bujdosók felkérését, s szablyát ragadott a törvényesen megkoronázott magyar király ellen.

részlet bocskai leveléből

„…az kívántatnék minden nemzetes és hazája szerető embertül, hogy tehetsége szerént hazája mellett feltámadván [felkelvén] közönséges ellenségünkre sietne […mert] minemű romlásra, örök gyalázatra jut nemzetünk, ha most az német dühösségnek ellene nem állunk.” (1604. december)

Kiragadta a sárból az országot

Bocskai István, Erdély fejedelme

Bocskai István, Erdély fejedelme

És az egykoron Habsburg-hű nagyúrból így lett a bécsi udvar szemében „lázadó”, a hatalmuktól megfosztott rendek számára pedig a nemzet Józsuéja vagy Gedeonja. A történészek pedig újra és újra nekifeszülnek a kérdésnek: Habsburg-ellenes szabadságharc, nemesi felkelés, netán polgárháború volt-e Bocskai mozgalma. Mindesetre Bocskai István az országot kiragadta az értelmetlenné vált, hosszú törökellenes háború szorító öleléséből, s az addigra iszonyatosan elpusztult Erdélyi Fejedelemség régi státusát helyreállította, sőt megerősítette.

A győztes harcot lezáró, Bécsben megkötött békével (1606. június 23.) pedig a magyar nemesi szabadságjogok megerősítését, valamint a protestáns vallásgyakorlat biztosítását érte el. A bécsi béke nemcsak az egész évszázad alapokmányává vált, hanem miként az Aranybulla egyes pontjai vagy a későbbi Pragmatica Sanctio (a Habsburg nőági örökösödésről szóló cikkely, 1723) a feudális kori magyar történelmi alkotmány részét képezték.

Basta szekere

Az Oszmán Birodalom újabb kitörési pontot keresvén, 1591 óta provokálta a Magyar Királyságot, hogy háborút robbantson ki, mígnem Sziszek várának (az egykori Zágráb vármegyében) harmadszori sikertelen ostroma után, 1593 augusztusában hivatalosan is hadat üzent. Eleinte keresztény és oszmán sikerek váltakozva következtek, de úgy nézett ki, hogy a keleti birodalom – legalább is európai összefogással – legyőzhető. 1596-ban, a mezőkeresztesi vesztett csata után azonban fordulat állt be: a szövetséges Erdélyi Fejedelemség és a vele együtt lépő két román vajdaság (Moldva és Havasalfölde) kivált a törökellenes szövetségből.

petki jános jeremiádéneke

„Erős harcon le vágatál sok vitézt közülünk,
Fegyver közül kit elhozál válogatva bennünk,
A’ dög halál hirtelen el vevé közülünk,
Minden fele csak siralom, s jaj szó zeng közöttünk.” (1603)

Ettől kezdve a magyarországi háborús fronton egyfajta „állóháború” – várak el- és visszafoglalása – alakult ki, Erdélyben pedig Zsigmond fejedelem lemondásai következtében újabb- és újabb fejedelmek és önjelölt despoták jöttek, győztek, hatalmuk alá hajtották a fejedelemség lakóit, pusztítottak, majd legyőzettek… Így ment ez 1602 júliusában is, amikor Székely Mózes az erdélyi nemesség színe-javával Tövisnél (Alsó-Fehér megye) csatát vállalt a Habsburg-uralmat képviselő Basta generális ellenében. Basta győzött, s hatalmas sarcot rótt ki. Megszűntette a rendek és a szabad királyi városok jogait és a vallásszabadságot.

Az állandó háborúság, pusztítások, sarcolások és az egyébként is rossz termés következtében Erdélyben 1602-03-ban hatalmas éhínség és pestisjárvány dúlt. A kortársak emberevésről, temetetlen holttestekről, a ganéjdombon turkáló félholt, nyomorult koldusokról számoltak be. Mivel az igásállatokat részben elrabolták, elvitték Basta katonái, részben elhullottak az éhínség következtében, a parasztok maguk húzták ekéiket, amelyeket „Basta szekerének” neveztek. A korabeli Szamosközy István szomorúan jegyezte le: Erdélynek nem maradt egyebe, „csak alul a sár, s fölül a mennybolt”.

Erdély kivérzett, Magyarországon a sor

Az erdélyiek többszöri felkelése, illetőleg korábbi fejedelmük melletti kiállása – a Habsburg uralkodó szemében „árulása” – a törékeny kis országot a pusztulás szélére vitte. Itt talán már több fölkelés nem is törhetett volna a felszínre a távoli Habsburg uralkodó ellen, mert nem volt elég erejük. A korábbi státus quo-jukat a másik hazában, a Magyar Királyságban kirobbantott mozgalom állítja majd helyre, mert a magyarországi nemesség sokkal erősebb volt: nagyobb hatalma, jelentősebb földbirtoka volt, jogokkal jobban körül volt bástyázva, s egyébként is már évtizedek óta fegyverben állt a törökök ellenében.

A legnagyobb birtokosok saját famíliárisokat, magánhadsereget tartottak fenn, hogy megvédjék magukat, javaikat, birtokaikat, jobbágyaikat, a haza egy részét az ellenség állandó támadásaival szemben. Ezt a fegyvert azonban az uralkodó ellen is lehetett fordítani, ha szorongatva érezték magukat. Ez történt 1604 őszén az ország protestáns észak-keleti részében.

A Magyar Királyság a tizenöt éves háború során (1591-1606) valamivel jobb állapotban volt, mint a nálánál szegényebb, terméketlenebb Erdély. Az elhúzódó, eredménytelenné váló háború, a súlyos ember- és anyagi veszteségek, mind az oszmán, mind a szövetséges katonák pusztításai, valamint a legszörnyűbb ellenfél, a tatárok itt telelése és annak következményei, a súlyos adóztatás, az üres királyi kincstár és az annak megtöltése céljából folytatott kamarai felségsértési perek a magyar főnemesek ellen, valamint az ország túlnyomó többségét érintő protestáns vallásgyakorlat korlátozása megtöltötték a szenvedés poharát.

A király ellen az ország

Ráadásul az 1604. évi országgyűlés bezárása után addig hallatlan eset is megtörtént: az uralkodó egy, a szabad vallásgyakorlatot érintő cikkelyt is odaillesztett az elfogadott törvények végére, amelyről a rendek nem is tudtak.

Szerte az országban óriási felháborodás lángolt fel. Úgy érezték, hogy a „kereszténység ércfala”, amely már mintegy kétszáz esztendeje védi Európát a pogányság ellen, „megdőlt” – ahogyan azt 1605 tavaszán, a szerencsi országgyűlésen egy kiáltványban deklarálták. Mind a nemesség, mind a jobbágyság súlyosan adózott, de a háború tizennégy éve alatt „erős és töretlen lélekkel viselték el a különféle nemzetek ideözönlő csapatainak súlyos terhét, törököket, tatárokat és keresztényeket, a vérontást, a török és tatár dúlását, a keresztény katonák erőszakosságát, és nem panaszkodtak emiatt.”

De az uralkodó megsértette a törvényeket, a nemzet minden szabadságát elvette, sőt a lelkiismeret (vagyis a vallásszabadság) fölött is uralkodni akart. A magyar rendek még ezt is tűrték – hangzik a kiáltványban –, de amikor saját királyuk fegyverrel támadt ellenük, akkor Bocskai István „isteni segítséggel … [és] a végső szükség sürgetésére […] a törököt hívta segítségül, hogy védje meg a magyarokat…”

Ma is vitatják szerepét

Bocskai kénytelen volt a törökök kétes segítségét kérni a Habsburg uralkodó ellen, de amikor 1605 őszén koronát kapott tőlük, azt csak ajándékként, nem pedig királyi jelvényként fogadta el. Ő is tudta, hogy ha török segítséggel lesz koronás magyar király, azzal az országot kényszeríti vazallusi, alávetett státusba, miként annak ilyen történt Szapolyai János király (1526-1540) esetében, 1529-ben. Az oszmán félnek rendkívül jól jött a belső felkelés, mert az a legnagyobb ellenfelét, a Habsburg uralkodó erejét osztotta meg, kötötte le.

Az utókor történészei közül nem egy megfogalmazta a súlyos következtetést: ha nem tör ki a Bocskai-féle felkelés, akkor 80 évvel korábban szabadul fel az ország az oszmán uralom alól. Csakhogy mind az ország, mind a Habsburg kincstár kivérzett állapotban volt. Ugyan a keleti nagy birodalom súlyos sebet kapott, de nem olyannyira súlyosat, hogy a szintén komoly hátrányokkal, szervezetlenséggel, pénztelenséggel, belső elégedetlenséggel és a protestáns-katolikus ellentétekkel küzdő Habsburg Birodalom, élén a kivérzett Magyar Királysággal, további komoly erőfeszítéseket képes lett volna tenni, illetve elviselni.

Bocskai kompromisszumot kötött a sorssal: ha lehetetlen volt az egész országot felszabadítani a török uralom alól és egyesíteni, akkor legalább a magyar rendeket erősítette meg, hogy az ország ne tartományi szinten integrálódjon a Habsburg Birodalomba, és a különálló Erdély – török vazallusi státusa mellett is – egyfajta őre legyen a magyar rendi szabadságjogoknak.

Magyar király alatt egyesülni

Politikai végrendeletében a következőket hagyta utódaira: „Valameddig pedig a’ Magyar Korona ott fen nálunknál erőssebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a’ Magyar Királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdéllyben fen-tartani, mert nékik is oltalmokra, javokra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a’ Magyar Korona, Magyar Országban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdéllyieket is intyük, nem hogy attól elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéllyék tehetségek szerént, és egyenlő értelemből azon Korona alá a’ régi mód szerént adják magokat”.

a szerzőről

Cikkünk szerzője Jánokiné dr. Újváry Zsuzsanna történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója, egyetemi docens.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.