„Svájcban nagyvonalakban azt tapasztaltuk, amit a korábbi divízió I-es világbajnokságokon. Viszont egy kicsit fura volt, ahogy a csapatok edzéslehetőségeit megoldották” – kezdte értékelését a csatár. „Nyolc csapat nem fér el egy csarnokban – Bern és Zürich is két-két négyes csoportot látott vendégül – így amikor a másik csoport mérkőzéseit játszották, nekünk nem jutott edzéslehetőség. Nem volt „jégidőnk”. A jégpályán felöltöztünk, majd a korcsolyákat cipelve átbuszoztunk a másik csarnokba. Korcsolya fel, edzés, korcsolya le – és szerelésbe öltözötten buszoztunk vissza. De nemcsak mi. A kanadaiak is korcsolyákkal teleaggatva közlekedtek. Ez megdöbbentő volt, hisz egy ilyen eseményen mindennek tökéletesen kell klappolnia, akár egy «svájci órának». Korábban a divízió I-ben sem tapasztaltunk ilyet. Gondolom, az NHL-játékosok sem ehhez szoktak.”
“Tátott szájjal álltak”
A kényszerű buszos városnézés természetesen nem szegte kedvét a magyar társaságnak. A markáns ellenfelek és a szurkolók túláradó szeretete mindent „felülírt”, ráadásul a csapat fogadtatása még a sokat látott rendezőket, illetve a riválisokat is meglepte.
„Örültünk, hogy ott lehetünk. Annak meg pláne, hogy a svájciak után nekünk drukkoltak a legtöbben. Ezt nem lehet szavakba önteni. Még most is beleborzongok. A szlovákok elleni mérkőzés előtti bemelegítés maga volt a csoda. Negyvenöt perccel a kezdés előtt olyan őrjöngés fogadott, mintha odahaza lettünk volna. Felnéztem a lelátóra, és nem hittem a szememnek. De nemcsak engem lepett meg, a szervezők is tátott szájjal álltak. Ezt a világbajnokságot már nem veszi el tőlünk senki.”
Magyar gólöröm a fehéroroszok ellen. Peterdinek Ladányi és Tokaji (alul) gratulál (MTI)
A jégkorong kultúrája nálunk még gyerekcipőben jár. Mintegy kétezer aktív sportolójával rétegsportnak számít, ám a fejlődés észlelhető.
A válogatott előrelépése ugyanakkor egyelőre meghaladja a bázis fejlődését. Magyarországon még csak tanulunk „hokiul”.
„Nekünk magyaroknak ez még egy új érzés. Mi nem vagyunk hoki-nemzet, úgy ahogyan futballnemzet. A magyar jégkorongnak nincsenek olyan hagyományai, és világszerte ismert legendás játékosai mint Puskás vagy Albert. A futballba beleszületünk, a jégkorongra viszont most terelődött a figyelem, azért mert mi ott voltunk. És nem a játéktudásunkért szerettek meg minket, hisz sima lett a vége. Látták azonban, hogy nem azért vagyunk ott, hogy felvegyük a milliókat.”
„Ez volt pályafutásunk csúcsa”
„Tizenöt-húsz esztendő kemény munkája van abban, amit elértünk. Szívvel harcoltunk, a lelkünket is kitettük a pályán, és ezt a szurkolók is érezték. Svájcban a szurkolók és mi is megmutattuk, hogy Magyarországon szeretik a hokit. Nagyon komoly gürcölés volt az eredmények mögött, hisz folyamatosan felfele ívelt a válogatott teljesítménye. Előbb a C-csoportból a B-be jutottunk, majd egy visszaesés után stabil B-csoportosok lettünk. Eleinte a középmezőnyben, aztán voltunk másodikok is, s végül tavaly teljesült mindannyiunk álma. Kiderült, hogy a sportágban van fantázia és potenciál: a magyar jégkorong tovább fejlődhet. De a haladásnak valószínűleg már nem mi leszünk a kovácsai. Több társamhoz hasonlóan én sem tudom, meddig játszom még. Amíg élvezem a játékot, és azt a szurkolók is elismerik, addig mindenképpen folytatom. Ugyan a jégkorongban is vannak kirívó esetek, Chris Chelios 47 évesen is NHL-rájátszásban szerepel, de ő egy extrém-kategória. Persze, a hokiban is érvényes a soha ne mond, hogy soha.”
Egy lépés Svájc felé: Szapporóban az ukrán Karpenko nyújtózik Ladányi lövése után (MTI)
A Zürichben és Bernben hetven éves kimaradás után magyar nagykövetként újra bemutatkozó csapatot a nemzetközi szövetség kimutatása is a legidősebb átlagéletkorú válogatottként tüntette fel. Óhatatlan, hogy az úttörők előbb-utóbb felhagynak az aktív játékkal – s többen átadják helyüket a feltörekvő nemzedéknek.
„Legtöbbünk a harmincas éveiben jár, és innen már nehéz előrébb lépni. Ezt az eredményt egy viszonylag szűk körű közösség építette fel. A régiek közül csak Kangyal Balázs – és a később honosított Sille Tamás – maradt, így a csapat gerincét a mi korosztályunk alkotta. Emiatt is nagyszerű az érzés, és maximálisan magunkénak érezzük. Pályafutásunk csúcsa volt – teljes szívvel állíthatom – de ennél sokkal többre nem vihettük. A lemaradást nehéz úgy szűkíteni, hogy nálunk kevesebb a játékos, mint kanadaiaknál a fedett pálya. A biztos fejlődés záloga viszont, hogy a sportág idén mintegy 170 milliós támogatásban részesül. Örömteli, hisz a jégkorong szép lassan Magyarországon is lépdel előre, s nekünk nem a tengerentúliakhoz, hanem például a szlovénokhoz és az osztrákokhoz kell mérnünk magunkat.”
A fiatalokon a sor
A szapporói és svájci hősök méltó utódokra várnak. A jelenlegi fiatal válogatottakon, valamint az immár egyre nagyobb számban idegenben edződő, de itthon is egyre jobb utánpótláskorúakon is múlik, a magyar jégkorong hol tart majd a nem is olyan távoli jövőben.
„A fiatalabb játékosok egy részét korábban csak névről ismertem. Svájcban vegyes volt a benyomásom. Sok pozitívum, de negatívum is, pláne ami egyesek hozzáállását, és a fegyelmet illeti. Meg kell tanulniuk, hogy az eredmények feltétele az áldozatos munka: nemcsak minőségi, de mennyiségi is. Javulniuk kell, és remélem, előrébb lépnek. Rajtuk kívül hamarosan beérhetnek a mostani ifisták is. Többen már most az orosz, svéd, finn és svájci utánpótlás csapatokban játszanak, azaz remek helyen sajátítják el a játékot, de az itthon ténykedők között is sok a tehetség. Ők, megfelelő mentalitással és elhivatottsággal felvértezve, négy-öt éven belül bizony eljuthatnak egy olyan szintre, hogy már a válogatottnál is számításba jöhetnek. Az lenne a jó, ha ez minél hamarabb megtörténne. A mostani ifjak, kiegészülve a mi generációnk tagjaival, főszerepet játszhatnának a válogatottban is. Optimális esetben mi, idősebbek nem is férnénk be a nemzeti csapatba, vagy a stafétát átvevő fiatalok hajszolnának bele minket is az újabb sikerbe.”
