Beindítják az „Antares DLR-H2″ motoros vitorlázó repülőgépet, és az zajtalanul emelkedik fel a kifutópályáról. Nincs se zaj, sem az elégetett üzemagyag füstje. Az üzemanyagcella-rendszer, mely mindezt lehetővé teszi, a szárnyak alatt található. Itt generálódik az elektromos motor és a fedélzeti elektronika számára szükséges áram. A rendszer lelke egy membrán elektróda készülék (röviden: MEA), amelyben az oxigén és a hidrogén reakciójából származó kémiai energia közvetlenül elektromossággá és hővé alakul – írja a National Geographic Online.
A fejlesztők számára most az a legnagyobb kihívás, hogy az üzemanyagcella-rendszer mérete a lehető legkisebb és legkönnyebb legyen. Ehhez pedig arra van szükség, hogy a rendszer ne legyen bonyolult, minél kevesebb alkatrészből álljon. A hagyományos, alacsony hőmérsékletű üzemanyagcellák legfeljebb 80 Celsius-fokos hőmérsékleten működnek. Számos alegység és komplex ellenőrző rendszer szükséges a biztonságukhoz a földön vagy éppen nagy magasságokban.
A MEA új távlatokat nyit a rendszerfejlesztők előtt, ugyanis ez már tartalmaz egy – az üzemanyagcellák számára készített, kereskedelmi forgalomban elérhető – membránt, mely akár 180 fokos üzemi hőmérsékletet is lehetővé tesz. Az üzemanyagcellák levegővel hűthetők és nem szükséges vízzel nedvesíteni a biztonságos működtetéshez. Nincs szükség légpárásítókra, vízpumpákra, tartályokra, szelepekre és tisztítórendszerekre sem.
Az üzemanyagcellák története 1838-ban kezdődött, a német-svájci Christian Friedrich Schönbein és a wales-i fizikus, William Robert Grove laboratóriumaiban. Közös kísérleteket folytattak az üzemanyagcellákkal kapcsolatban. Sajnos azonban olyannyira nehéz volt a szükséges anyagokhoz hozzájutniuk, hogy kísérleteik kudarcba fulladtak, s találmányuk porfogó iratkupaccá vált, majd egy évszázadig. 100 évvel később amerikai űrkutatók ültették át az elméletet a gyakorlatba, s egy üzemanyagcellát a világűrbe juttattak az Apollo űrkapszula fedélzetén.
A teljes cikket a National Geographic Online-n olvashatja el.
