“Ez Perué, a hazánké“ – emelte magasba Arany Medvéjét a Berlinale díjkiosztó gálájának csúcspontján Claudia Llosa, a La teta asustada/Milk of Sorrow (A bánat teje) rendezője. A harminckét éves Llosa életörömtől duzzadó filmje volt a verseny eddig utolsónak levetített darabja és sokaknak visszaadta a hitét az idei berlini felhozatalban.
A történet egy fiatal lányról szól, aki különleges betegségben szenved: az anyatejjel szívta magába a rettegést, amit anyja hordozott magában, miután – többezer perui nőhöz hasonlóan – az 1980-tól 2000-ig tartó belharcokban megerőszakolták. A film hőse, Fausta (Magaly Solier) annyira retteg attól, hogy egy nap őt is megerőszakolják, hogy egy krumplit helyez fel a lábai közé; így próbálja megelőzni a bajt. A bánat teje arról az útról szól, amit Faustának be kell járnia, hogy boldog, magabiztos, felszabadult fiatal nő lehessen.
A bánat teje
Latin-Amerika mindent visz
A berlini fesztivál történetében először versenyzett perui film, és bár nem sok szó esett róla a sajtóban, valójában valamennyire a fesztivál saját filmjének tekinthető: a La teta asustada a Berlinale és a Német Szövetségi Kultúralap (Kulturstiftung des Bundes) közös projektje, a World Cinema Foundation (WCF) támogatásával jött létre. A World Cinema Foundation évek óta olyan filmek létrehozásában segédkezik, amelyek fejlődő országokban készülnek és amelyek elkészítésében német filmes partnerek is részt vesznek. Az Arany Medve idei nyertese még csak forgatókönyv formájában létezett, amikor a WCF egy évvel ezelőtt felkarolta, és a szombat esti diadal igazi sikersztori nemcsak Llosa és stábja, de a Berlinale világmozis kezdeményezése számára is.
Az 59. Berlinale másik nagy győztese is Latin-Amerikából érkezett: az uruguayi Adrián Biniez filmje, a Gigante (Az óriás) három kategóriában is tarolt. A nagydarab biztonsági őr elfojtott szerelmét bemutató darab lett a legjobb elsőfilm, megnyerte a zsűri nagydíját és, Andrzej Wajdával megosztva, a fesztivál alapítójáról elnevezett Alfred Bauer-díjat is, amivel minden évben a filmes innovációt díjazzák. Az utóbbi azért érdekes, mert Biniez a Gigante-vel egyáltalán nem törekszik formabontásra: hősei egyszerű, csendes emberek, akik halk, szégyenlős léptekkel keresik a boldogságot. A Gigante igazi feel good-darab, az amerikai függetlenfilmes hagyomány stabil követője. A meglepetéstől és a boldogságtól szinte szélütött Biniez egyébként a gála egyik nagy kedvence volt: mivel a fiatal, kecskeszakállas rendező angolul nem igazán beszél, többnyire csak levegőért kapkodott a mikrofon előtt, de ezzel is nagy sikert aratott.
Adrián Biniez: Gigante
Magyarok Berlinben
A Katalin Varga című brit-román-magyar bosszúdráma hangdizájneri munkáját elismerő Ezüst Medvén kívül több magyar vonatkozású eseménye is volt a fesztiválnak: Julie Delpy itt, Berlinben tartotta Báthory Erzsébetről, a szűzlányok vérében fürdőző magyar nemesasszonyról készített filmjének, a The Countess-nek (A grófnő) a világpremierjét. A berlini fal leomlásának huszadik évfordulóját is ünneplő fesztivál retrospektív sorozattal emlékezett meg a hajdani időkről: A tél után tavasz jön című program olyan filmeket gyűjtött össze, amelyek annak idején előrevetítették a fal és a kelet-európai országok kommunista rendszereinek összeomlását. A főleg hetvenes-nyolcvanas években készült filmek között levetítették Szomjas György kultdarabját, a Kopaszkutyá-t és Jeles Andrástól a Kis Valentinó-t. A Berlinben élő Gryllus Dorka új filmjét, a Der Knochenmann-t a Panorama szekcióban mutatták be. A berlini magyar intézet, a Collegium Hungaricum előtti kis téren a fesztivál második estéjén Peter Greenaway és Yonderboi közös DJ/VJ-szettel lépett fel. A show előtt a legendás brit rendező nem győzte hangsúlyozni, hogy a film, mint olyan halott, az egész Berlinale időpocsékolás és itt az ideje egy valódi, mindent alapjaiban megrengető vizuális forradalomnak.
A grófnő
Csalódások
Bár a Tilda Swinton vezette zsűri idén biztos kézzel válogatta ki a tizennyolc versenyfilmből a legjobbakat és mindent összevetve elégedettek lehettünk a díjazottak névsorával, csakúgy, mint tavaly, most is akadt bőven olyan film, ami csalódást okozott a nézőknek. Az Orlandó-val tizenhat éve befutott Sally Potter üres, semmitmondó filmje, a karikatúra-karakterekkel operáló Rage (Düh) sokakat kikergetett a moziteremből és a legtöbb kritikus egyetértett abban, hogy rejtély, hogyan kerülhetett a Berlinale versenyprogramjába. Hatalmas csalódás volt a svéd Lukas Moodysson új filmje, a Mammoth (Mamut).
A Gael García Bernal és Michelle Williams főszereplésével készült dráma elnyújtott, Bábel-szerű lapos mese az első és a harmadik világ találkozásáról, ami megdöbbentően személytelenre sikeredett az olyan remekművek rendezőjétől, mint a Redvás Amal vagy a Lilja 4-ever. A francia művészfilmes kedvenc, François Ozon sem nyűgözte le a fesztivál közönségét: a Ricky, ami egy szárnyakkal megáldott/megátkozott csecsemőről szól, sokak szerint rossz vicc volt csupán, nem film. Az amerikai versenyfilmek közül magasan a legjobb az elsőfilmes Oren Moverman drámája volt, a The Messenger (A hírnök), amelyben Woody Harrelson és Ben Foster olyan katonákat alakítanak, akiknek az a dolga, hogy a harcban elhunytak hozzátartozóit értesítsék a fronton történt halálesetekről. Pontos, lenyűgöző erejű színészi játék, egyszerre szórakoztató és megható történet – Moverman, aki a forgatókönyvet is írta, el is nyerte vele a legjobb forgatókönyvnek járó Ezüst Medvét.
“Minden voltam már a Berlinalén, talán csak takarítónő nem” – idézte a zsűrielnök Swintont a gála műsorvezetője, Katrin Bauernfeind német tévés. „Talán majd jövőre“ – nyugtatta kissé otrombán a színésznőt Bauernfeind, Swinton kényszeredetten mosolygott a székében. Egy biztos: jó munkát végzett a zsűri, jó helyre vándoroltak a medvék. Készülhetünk 2010-re, a 60. Berlinaléra.
