Idén a korábbi 65 ezerről 70 ezerre növelték a Sziget kapacitását, amit már az első hivatalos napon megközelítettek. Most, a szombati napon pedig erre a határra ért a rendezvény. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az est sztárjának, az R. E. M. koncertjén egy tűt sem lehetett leejteni, és a Sziget másik felében ezzel egy időben zajló Goran Bregovic-koncertre sem lehetett már egykönnyen befurakodni, de ne szaladjunk ennyire előre.
Zsírszegény Moloko
A szombat első nagy neve a Molokóból ismert Roísín Murphy volt. Az ő magyar szerepléséről azt lehet tudni, hogy volt egy borzasztóan szóló koncertje a Műcsarnokban, és két lemondott „majdnem fellépése” az A38-on. A mostani koncertjét pedig úgy lehetne leginkább összefoglalni, hogy egy 75 perces divatbemutató a 80-as évek dallamaira.
Fotó: MTI
Roísín Murphyt nézve az az érzése támad az embernek, hogy ő az ideális manöken. Nem túl jellegzetes, úgy is mondhatnánk, hogy egy üres lap, amire bármit lehet írni. Ezt a tulajdonságát kihasználva a díva vagy tízszer átöltözött a színpadon. Fekete cicanadrágjához és feszülő fehér topjához (amennyit az takart, akár lehetett volna félmeztelenül is) csillogó kezeslábast, rojtokkal tarkított bőrdzsekit, óriási hegyes válltöméses blézert vett fel. A képet természetesen kiegészítő kalapok, napszemüvegek is tarkították.
Már a ruhák kiválasztásánál lehet érezni, hogy itt a nyolcvanas évek van megidézve, de a zenében ez még nyilvánvalóbbá vált. A korszak diszkós groove-jai bugyognak elő, a funkys alapok mellől, miközben Murphy maga is valahogy úgy énekel, hogy olyan érzésünk van, mintha Madonnát Annie Lennoxba oltották volna. Mindezek ellenér a Kispál és a Borz örökbecsű mondata jut eszünkbe, miszerint „Jó, hogy vége a 80-as éveknek, és nem jön újra el”.
Most először érezni úgy, hogy egy elektronikus alapú koncert úgy szól, ahogy kell (a Jamiroquai például szörnyű volt), a basszusok úgy vágnak gyomorba, hogy még torokban is érezni, miközben a magasok sem lesznek tompák. A délutáni koncerten ettől függetlenül a közönség még nem özönlötte el a nagyszínpad előtti teret, és még marad hely kicsit táncolni is.
Rész(l)eges holdfogyatkozás
Szombat este az eddigi napoknál is többen voltak kíváncsiak arra, mit is tud nyújtani a Sziget Fesztivál. Részleges holdfogyatkozás tette varázslatosabbá az estét, bár tapasztalatunk szerint a legtöbben ezt “l” nélkül élték meg, és ezért vesztükre nem nagyon emlékeznek majd rá. Pedig lenne mire. A nagy sztárok mellett szombaton is lehetett kis gyöngyszemeket halászni, és ezekből ismét akadt bőven.
Fotó: Gáti András
A Magic Mirror sátor igazi cirkuszi estével várta a nagyérdeműt, mint minden este, most is a berlini Diva Tomasz vezette a show-t, amely valójában nem más, mint egy kis transzvesztitadalolással átvezetett cirkuszi est, artistákkal, táncosokkal. Az ember látott már jobbat, látott már profibbat, de itt a Szigeten, a bíbor Magic Mirror sátorban, az elképesztő profi, minden felkonferáláshoz újabb estélyit öltő, önmaga és a tranvesztita színpadi dívák kíméletlen profizmussal véghezvitt produkciójának tökéletes paródiáját adó Diva Tomasszal mindez egyszerűen szuper. Még akkor is, ha némely mutatvány tölteléknek tűnik Tomasz úrhölgy örökzöld slágerei (Cabaret, Fever) között. Tigger a férfi sztriptíztáncos kliséket halmoz fel, ellenben hajlékony, Aleksandr Tikhonov artista egy kézen állva dacol a gravitációval, a közönségnek tetszik, alig lehet beférni.
Egy sátorral arrébb a Roma színpadon is nagy az őrjöngés. Azt mondják, az olasz etimológiailag az oláhra vezethető vissza, abban nem vagyunk biztosak, hogy ez így van-e, de tény, hogy aki olasz cigányt akar látni, annak az Acquaragia Dromot kell megnéznie. Egy autentikus roma zenén edzett magyar fülnek ugyan kissé balga dallamok csendülnek fel, és keresve sem találjuk a beígért szicílilai dallamokat, de tény hogy az olaszos mediterrán lendület megvan a zenekarban, akik nagyon jól kontaktálnak a közönséggel. Főleg akkor kezdődik a tombolás, amikor az Ucaca című dalról a hegedűs olaszosan tört angollal elmeséli, hogy az egy bizonyos női testrészről szól, és ha a közönség a zenekarral énekli a címadó refrént, akkor szerencséje lesz a szexszel éjszaka. Uca-uca-ucaca!
Anna, a szőke bomba
Talán sosem figyeltünk volna fel Annára és a Barbikra, ha nem őgyelgünk a Magic Mirror környékén. Nagy kár lett volna. Az Anna and the Barbies ugyanis Magyarország egyik legjobb partizenekara, akik perceken belül olyan hangulatot teremtettek az Unicum Next színpadon, hogy azt hittük, leszakad a dobogó.
Ha valaki látta mit művelt tavaly Juliette Lewis, nem jár messze attól, hogy simán elképzelje szőkében. Pásztor Annáról nehéz lenne megmondani, hogy magyar, ha nem hallanánk az együttestől olyan saját számokat, mint Az ördögre kacsintva. A Red Hot Chili Pepperstől a Keomáig minden emblematikus funk-rock-hiphop slágert játszó zenekart a radiocafé 98.6-on is hallhatjuk, sokak számára meglepő hír lehet, hogy az eredetileg Andrews Sisters jegyezte Rum and Coca Cola sláger újrakevert, magyar rappel ellátott verzióját ők jegyzik.
Anna és a többiek nejlon vegyvédelmi kezeslábasban egy medley-ben jutnak el a klasszikus Rappers Delighttól a Word Upon keresztül a Michael Jackson féle Black or White-on át a Walk This Wayre, közben az elképesztő energiákkal bíró Anna a közönségtől kapott benzines kannából iszik. Nem szabad kihagyni, minden este játszanak.
Vidám R. E. M. és legyőzhetetlen Bregovic
Budapesten az R. E. M. már kétszer fellépett, de a korábbi szemtanúk szerint, a frontember Michael Stipe még soha nem volt ennyire közvetlen és vidám. Akik a korábbi koncerteken ott voltak, azoknak szinte elképzelhetetlen volt, hogy Stipe leszalad a színpadról a küzdőtér két oldalát elválasztó folyosóra és a közönség között énekli a The One I Love-ot, miközben megérinti a rajongók kezeit.
Fotó: Gáti András
A jó kedv oka talán az lehet, hogy az Accelerate című albumukkal az együttes visszatért a kreatív szakaszába, ahol utoljára akkor voltak, amikor tele voltak feszültséggel, pattogó dallamokkal. Erről a lemezről egyébként több számot nyomtak, és a közönség sem bánta, hogy nem néznek folyton vissza a régi dicső múltba.
A koncerten a tömeg azonban szinte elviselhetetlenül szoros tömbbe tömörült. Azt hittük, mind a 70 ezer látogató itt zsúfolódott össze, hogy a legendákat lássa, ezért inkább úgy döntöttünk, hogy a szabadtéri koncertestet inkább a világzenei színpadon zárjuk, ahol Goran Bregovic és csapata játszik. A legnagyobb meglepetés viszont akkor ért minket, amikor megláttuk a nagyszínpad előtt tömbösödött tömeghez hasonló sorfalat az út mentén. A rutin azonban itt segít, és miután a keverő túloldalára verekedtük magunkat, sikerült elviselhető népsűrűségű helyszínre jutni.
Mint írtuk korábban a részleges holdfogyatkozás végigkísérte az estét. Mintha csak erre az alkalomra íródott volna, érkezésünkkor Bregovicék pont a Mesecina (Holdfény) című számukba kezdtek bele, és pörgették magas fordulatszámra a közönséget. Az este 11 órás kötelező zárást némiképp túllépve a fehér öltönyös Bregovic magyarul adta ki a vezényszót: „Támadás”, és már jött is egy trombitasorozat a Kalasnyikov című számból. A zenekart nem lehet lelőni, de végül kénytelenek voltak elfogadni a tűzszünetet. Egy másik alkalommal, egy másik helyen még biztos hogy fogunk velük együtt csatasorba állni. Ott és akkor azonban már csak a koncertről kizúduló tömeggel kellett valahogy megküzdeni hazafelé.
