Kemény: nem mi vagyunk a legjobbak

– Az olimpiai felkészülés fényében hogyan értékeli a vasárnap véget ért Világliga-sorozatot?

– Pozitívan. A döntőig játszott találkozók nagyon hasznosak és informatívak voltak a számomra, s természetesen az elveszített döntő is hozott olyan tapasztalatokat, melyeket fel kell használnunk a jövőben. Azzal együtt is pozitív az összkép, hogy a finálé negatív hatásai károsak is lehetnek.

– Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a csapat sorrendben a hatodik döntőjét veszítette el. Az olvasóink többsége szerint a bukásoknak főleg két okuk van: egyrészt megerősödtek a riválisok, másfelől hosszúra nyúlt a csapatunk pechszériája.

– Egyetértek. Jelentősen erősödtek a riválisok, főleg a szerbek, ezzel együtt a hat elveszített döntőből – de ha azt nézzük, hogy a 2005-ös belgrádi Világligában hogyan álltunk fel, inkább ötből – kettőt még így is megnyerhettünk volna. Ez azért már szebb arány lenne. Abban is van igazság, hogy mostanában pechesek vagyunk: megyünk, hajtunk, ugyanakkor kritikus, előre nem kalkulálható szituációkban olyan szarvashibákat követünk el, hogy oda is egy meccs. Mondjuk, hogy egy jellemző példát említsek, 2-1-es vezetésnél ötméterest hibázunk, ha bemegy, két góllal vezetünk, ám mivel kimarad, 2-2, majd 3-2 oda, és mi erre elkezdünk kapkodni, majd kikapunk.

– A Világliga-döntő után éppen ön említette, hogy a hátrányban tovatűnt az önbizalom. Márpedig a kudarccal felérő ezüst nem tesz jót a lelkeknek.

– Erre utaltam az első válaszomban. A helyzetet, remélem, nem rontja tovább az újabb ezüst, de kezelni kell ezt a problémát is. A vasárnapi vereség kapcsán azért elmondanám, hogy mi ‘lár púr lár’-t játszottunk, a vízilabdáért vízilabdáztunk a döntőig, ellenben a szerbek az egész tornán az életükért, a pekingi olimpiai kvótájukért küzdöttek, mivel azt a vb-n nem szerezték meg. Huszonnégy óra alatt aztán képtelenek voltunk szemléletben váltani.

– A döntőbeli vereségek kapcsán az is felmerül, hogy már nem olyan motivált a csapat, nem harap úgy, mint a 2004-es olimpia fináléjában…

– Meggyőzésből ezt sokáig élből cáfoltam, de ma már úgy gondolom, hogy talán egy ideig valóban így volt. Athén után 2005-ben a csapat elképzelhetetlennek tartotta, hogy meccset veszítsen. Aztán New Yorkban kikaptunk a horvátoktól, Montrealban meg a szerbektől, és visszagondolva, meglehet, ezen a téren valóban nem volt toppon a csapat. Mondom, azóta ez változott. A melbourne-i vb-döntőben öt perccel a vége előtt kettő, egy perccel a dudaszó előtt pedig egy góllal vezettünk, aligha a motiválatlanságunk miatt fordult a kocka. A helyzet mára javult, még akkor is, ha vasárnap sem voltunk bicskával a fogunk között küzdő kalózok. Ám az olimpián biztosan nem lesz gond a motiváltsággal.

Az athéni olimpia óta elmaradt az ünneplés (MTI)

– Visszatekintve az elvesztett döntőkre: utólag csinálna valamit másképp?

– Nem vagyok biztos abban, hogy egy évvel Peking előtt azokat a húrokat kellene pengetnem, amelyeket majd az olimpián szeretnék. A kérdésre válaszolva: a kabinostól kezdve velem bezárólag utólag mindenki tudja a vereségeink okait. Ám azok tapasztalatait levonva, illetve egyes dolgokat másképp csinálva sem biztos, hogy a következő döntőben nyerünk, hiszen minden egyes találkozó egy újabb feladat. Amúgy önkritikus alkat vagyok. A saját felelősségemen elgondolkodva természetesen eszembe jut, mit tehettem volna másképp, változtatott volna-e valamit, mondjuk, ha előnynél időt kérek, vagy ha nem kérek. Utólag lényegében mindez csak teória, és nem több…

– Megnyerhetjük az olimpiát?

– Ezért dolgozunk, de bármit mondanék, az igazság az, hogy egyelőre éremesélyes a magyar csapat, az érem persze lehet aranyszínű is. Jelenleg nem mi vagyunk a világ legjobbjai, és azt sem állíthatjuk, hogy a magyar pólónál nincsen veretesebb. Ezt tudomásul kell venni, hiszen az eredmények ezt mutatják. Az utóbbi években sem válogatott-, sem utánpótlás- és még klubszinten sem győztünk. Vagy hússzor nyerhettünk volna, de nem. Úgy gondolom, a férfiválogatott az, amelyik még úgymond ‘védi magát’, hiszen ott van a döntőkben, azaz tartósan a világ legjobb két együttese között van.

– Nyugtasson meg, ugye tudja a siker receptjét?

– Ha tudni fogom, el is mondom, persze csak annyit, amennyi publikus. Különben pedig úgy látom, kétféleképpen lehet olimpiát nyerni…

A szövetségi kapitány elszántan készül az olimpiára (MTI)

– Hallgatom!

– Az egyik, hogy az olimpiáig újra mi leszünk a világ legjobbjai, a másik pedig az, hogy nyerünk a döntőben… Nyertünk mi már úgy is, hogy mindenkit lepipáltunk, meg aztán úgy is, hogy nem mi voltunk a fő favoritok. Az első állítást Sydney támasztja alá, a másodikat pedig Athén, bár ott is jók voltunk, a döntőben aztán mégis majdnem kikaptunk a szerbektől. Emlékeznek, ugye? A sevillai 1999-es Európa-bajnokság talán még jobb példa arra, miképpen lehet kevésbé esélyesként végül nagy tornát nyerni. Ott főleg a spanyolokat és az olaszokat tartották bajnokjelöltnek, de megtaláltuk azt az utat, illetve módot, hogyan lehet a jobbnak vélt csapatokat legyőzni és nyerni. Szóval igyekszünk visszamászni a csúcsra, és ha nem sikerül, akkor pedig jöhet a B terv.

– Pekingben elégedett lenne az ezüsttel?

– Hogyan kérdezhet ilyet?! Dehogyis…