„Ez egy problémás terület. Itt nincs térkép.” – mondja gyöngyöző homlokkal a dzsammui turistainformációs iroda 42 fokos hőségében egy barátságtalan alkamazott. Arról érdeklődtem, hogy tudnának-e esetleg egy kis segítséget nyújtani a városnézéshez. Sajnos az útikönyvem is elég szűkszavú volt a környékkel kapcsolatban: „Dzsammu veszélyes hely. Ha mindenképpen útba kell ejtened, lehetőleg minél hamarabb utazz tovább a városból.” 
A tájékozódáshoz kattintson a térképre
Kasmírba igyekszem, és oda csak Dzsammun keresztül lehet eljutni – ez a hindu vidék Kasmírhoz hasonlóan pakisztáni területi követelések tárgya, valamint szeparatista felkelők célpontja, ezért a figyelmeztetés. Dzsammunak is vannak egyébként nevezetességei: India-szerte ősi templomairól híres, valamint az évente ismétlődő óriási zarándoklatról, melynek keretében hinduk százezrei róják le kegyeletüket Síva isten szent jégfallosza előtt egy környékbeli barlangban. A hatalmas hímtagot most mindenképpen kihagyom, de ha már itt vagyok, a templomokat azért megnézném. Mármint ha beengednének a melléjük telepített homokzsákvárakban időző géppisztolyos indiai katonák. Úgy néz ki, hogy ez tényleg egy problémás és barátságtalan hely, de sebaj, holnap indulok a festői Kasmírba!
|
Mintegy nyolcórányi utazás után lehet elérni Dzsammuból a kasmíri völgy bejáratául szolgáló alagúthoz. Az alagútnál katonai ellenőrzőpont, poggyász- és iratvizsgálat. Csodálkozó szempár villan rám a rohamsisak alól: külföldi turista? Azért mosolyogva továbbengednek. Az alagútból kiérve kezdem megérteni, miért lelkesedik Kasmírért egy emberként India és Pakisztán teljes lakossága (márpedig a kettő együtt azért elég sok ember). Hófödte hegycsúcsok között egy óriási, gyönyörű, sötétzöld völgy. Olyan, mintha Szlovéniában járnék, pedig ez már vastagon Közép-Ázsia. Mérsékelt éghajlat, sűrű növényzet, folyók, patakok, vadregényes erdők, harsányzöld legelők, gyümölcsösök. Nem nehéz elképzelni, hogy miért jártak ide nyaranta már a nagymogulok is a Gangesz völgyének kiégett pusztaságából.
És a turisták folyama a középkor óta egyre csak dagadt: a nyolcvanas évek végéig (amikor szeparatisták gerillaháborúja kezdődött) Kasmírba télen síelni járt az indiai elit, nyáron a negyven fokos hőség elől menekültek ide az emberek, hogy túrázzanak, golfozzanak, vagy egyszerűen csak friss hegyi levegőt szívjanak néhány hétig. És a turizmus 2-3 éve ismét fellendülőben van. A tartomány nyári fővárosában, Szrinagarban én is először a turisztikai infrastrukúrára csodálkoztam rá: a gyönyörű, gyarmati stílusú épületben működő idegenforgalmi hivatalban térképekkel és kasmíri látnivalókat, helyi árucikkeket dicsérő színes prospektusokkal halmoztak el, nyoma sem volt a szomszéd tartományban tapasztalt, alig leplezett ellenségességnek.
Vegyes helyzet
Szrinagar hangulatát nehéz leírni. Egyrészt ez is kétségtelenül egy indiai város az obligát riksákkal, a teaárusokkal, az emberek örvénylő tömegével. Ugyanakkor a Közel- és Távol-Kelet szinte minden tája képviselteti itt magát. Az emberek többsége muszlim, méghozzá arabos arcvonásokkal, a gyakran látható, egész arcot eltakaró női viseletet, a burkhát, mintha Afganiszánból importálták volna, a karavánjukkal a városon időnként átvonuló nagyszakállú nomádok pedig valószínűleg a selyemút idejéből maradtak itt. A mecsetek pagodákra emlékeztetnek, a lakóházak egy része ezzel szemben egészen különös módon német polgárházakat idéz.
A legfurcsább azonban – és ez Szrinagar fő vonzereje – a városi tó vizére telepített szállodaváros. Ez egy érdekes koncepció: az angolok a gyarmati időkben nem juthattak földtulajdonhoz (megtiltotta a mellesleg éppen általuk kinevezett maharadzsa), így a tóra építettek maguknak lakóhajókat. A ma családi panzióként üzemeltetett alkotmányok 2-4 szobából, egy nagy, angolosan ódivatú nappaliból és egy ebédlőből állnak. Ilyenből több mint ezer horgonyoz a tavon, amit egyébként nádasok, békanyál- és tavirózsamezők borítanak, és amelyen úgynevezett sikarák, puha heverőkkel felszerelt helyi gondolaszerűségek fuvarozzák a megfáradt látogatókat. 
Az ismert problémák miatt egy kicsit tartottam ettől a kasmíri kirándulástól, de azt gondoltam, hogy a kockázatvállalásért cserébe legalább a turisták hiánya kárpótolni fog. Micsoda tévedés. A tavon alig találtam szállást, a központi fekvésű úszóházak ugyanis már mind televoltak hangos és látványosan jó kedélyű indiai családokkal. Az árak is felmentek az útikönyvemben emlegetett, néhány évvel korábbi háborús időszakhoz képest, így csaknem 20 dollárt kellett fizetnem egy elfogadható színvonalú lakosztályért; az árban szerencsére benne foglaltatott napi két fejedelmi lakoma, valamint a bejelentőlap tanúsága szerint – újabb rekvizítum a gyarmati időkből – 1 db szolga (sic!) rendelkezésre állása. 
Már önmagában ez a tó is elég indok lenne Kasmír felkereséséhez: magam napokig képes voltam a lakóhajó teraszán üldögélni, házigazdáimmal beszélgetni (felváltva szidalmaztuk az indiaiakat és a pakisztániakat), „szolgám” előadásában helyi népdalokat és Nuszrat Fateh Ali Khán-slágereket hallgatni, néha sikarába ülni, vagy hallatlan elszántsággal a háziak ladikján a közeli boltig önerőből elevezni.
De azért ha erre jár az ember, érdemes egy kicsit kimozdulni a városból: Kasmírban a természetbarátok is megtalálják a számításukat. A túracélpontok sorából kiemelkedik az indiai-pakisztáni tűzszüneti vonaltól mintegy 10 kilométerre fekvő Gulmarg, amely télen síparadicsom, nyáron pedig a világ legmagasabban fekvő golfpályájának ad otthont.
Aki sportfelszerelés nélkül érkezik ide, az is kipróbálhatja a népszerű libegőt, remek túrákat tehet a környéken gyalog vagy lóháton, és a szabadtéri éttermekben ismerkedhet a kasmíri konyha remekeivel (a főtt és sült birka minden elképzelhető változatával), egy helyi vajas tea vagy éppen egy Szaúd-Arábiából importált „Mekka” kóla mellett.
