A nagy világégést követően 1946-ban ülésezett első alkalommal a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA). A luxemburgi tanácskozás több tekintetben is történelmi jelentőségűnek bizonyult. A szervezet elnökének Jules Rimetnek a tiszteletére elnevezték a világbajnoknak járó trófeát. Ismét tagország lett Anglia, amely 1929-ben kilépett a FIFÁ-ból. Ekkor döntötték el azt is, hogy az 1938-as tornán varázsoló brazilok kapják meg a rendezés jogát a következő, 1950-es vb-re.
Brazíliában hatalmas volt a lelkesedés a foci iránt, ezért a szervezők egy minden korábbinál hatalmasabb stadiont álmodtak Rio de Janeiro külvárosába. A később a 220 ezer rajongó befogadására alkalmas aréna építése 1948-ban elindult. A munkálatok azonban nem a kitűzött tervek szerint haladtak, és öt héttel a torna kezdete előtt a brazil szervezők teljesen elakadtak. A FIFA elküldte a II. világháború alatt a trófeára vigyázó Ottorino Barassit, hogy segítse a munkát. Nem sokkal később fel is avatták a legendás Maracana stadiont, amely a torna kezdetén leginkább egy építési telekre hasonlított. Arra azonban alkalmas volt, hogy meccseket játszanak benne.
A tornára való kijutás érdekesen alakult: több magát kvalifikáló együttes visszamondta a részvételt, és emiatt jó néhány a selejtezők során elbukott válogatott kapott meghívót. Az indiai csapat például azért vonta vissza a szereplést, mert a FIFA nem engedte őket mezítláb játszani. A tizenhárom résztvevő csapatot 4 csoportba osztották – két négyes, egy hármas és egy kettes.
A házigazda csak második lett
Az 1938-as tornán a korábbi két vb-vel ellentétben nem a házigazda nyert, de 12 évvel később a szakemberek a brazilokat tartották a toronymagas esélyesnek, akárcsak a szurkolók, akik minden egyes hazai találkozóra óriási tömegekben érkeztek. A házigazda magabiztosan vette az első akadályt, de a második mérkőzésen csak döntetlent ért el Svájc legjobbjai ellen. A harmadik meccsen simán legyőzték Jugoszláviát, és ezzel Spanyolország, Uruguay és Svédország mellett bekerültek a négyes döntőbe. Ezen a vb-n nem játszottak klasszikus értelemben finálét, hanem a négy továbbjutó válogatott egymás ellen meccselt. A legtöbb ponttal végző együttes örülhetett a végén. A házigazda rendkívüli magabiztosan verte a skandináv (7-1) majd a spanyol (6-1) csapatot. A végső győzelemhez Uruguay ellen már csak egy pontra volt szükségük, mivel a dél-amerikai rivális csak döntetlent játszott a spanyolokkal.
A Maracana stadionban 174 ezer néző előtt meglehetősen eseménytelenül telik az első félidő. Az uruk nagyon jól megszervezték a védelmüket, a brazilok pedig képtelenek kibontakozni. A második játékrész elején gyorsan betalál a házigazda, és ekkor valóssággal felrobban a Maracana. A 68. percben egyenlít Uruguay. Hirtelen elnémulnak a rajongók, hárman szívrohamot kapnak. A döntetlen még a selecaónak kedvez, de a bekapott gól sokkolja a brazilokat. Teljesen megzavarodnak, és 11. perccel a rendes játékidő vége előtt bekapják a második találatot. Megtörtént az amire senki sem számított. Egy néző öngyilkosságot követ el. Fordítani már nem tudnak a brazilok, és sírva hagyják el a pályát. Mindenki meg van zavarodva, egy ideig senki nem akarja átadni a győztes csapatnak a trófeát, végül Jules Rimet verekszi át magát a tömegen és nyújtja át az uruk kapitányának a kupát.
